Édesanyám kis novellája, akinél nagyobb lelkű embert nem ismerek. Személy szerint én zseniálisnak tartom a gyerekeknek szóló meséjét, ezért megosztom veletek. :)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy tó, melynek közepén egy kis szigeten élt magában egy fiatal szomorú fűz. Persze nem azért hívták szomorúnak, mert mindig lógatta az orrát. Ellenkezőleg - vidám, kedves és szeretetre méltó fának ismerte mindenki. Barátai főleg az állatok közül kerültek ki.
A kacsák nála kerestek menedéket, ha a vadász épp kacsapecsenyére vágyott, a madarak az ágai közé fészket raktak és ott nevelték fel fiókáikat. Még a szárazföldről is sokszor látogatták az állatok. Leheveredtek a fa árnyékában és meséltek az erdő életéről. A fa így nem volt magányos, barátai között úgy érezte, hogy fontos. Fontos az, hogy ő van.
Eljött az Ősz! Életének első ősze. Sokszor hallotta már, hogy ez sok mindent megváltoztat az erdő életében, ezért már kicsit félve, de kíváncsian várta. Egyre rövidebb lett a nappal, és egyre hosszabb a sötétség. Ez nem volt jó, hiszen a sötétben kevés a szép. A mi kis fánk szeretett gyönyörködni a világban, így kicsiny életének ez az első változása nem hozott sok örömet a számára. Még szerencse, hogy semmi sem tart örökké, mit akkor még Ő nem láthatott.
Egyre jobban mentek bele az Őszbe. A fa élete gyökerestül megváltozott. A kismadarak a fa ágai közül elköltöztek, ki tudja talán Afrikába repültek. A kacsák északra repültek, még a vadász is bezárkózott a házába. A szárazföldi állatok már a télre készülődtek. Ki a magokat gyűjtötte, ki a párnájában lévő tollakat verte fel, hogy téli álmai nyugalmasan teljenek. Még a medve is bevackolt egy közeli barlangba. Senki sem ért rá a mi kis fánkkal törődni.
A magány egyre terebélyesebben telepedett a fa ágai közé, így a jókedvű fiatal kis fából egy elmélázó, bánatos kis fa lett. Csak most értette meg, hogy a neve mit is jelent. - Ez tehát a szomorúság. Lesz ennek vége? - gondolta, mivel mindenki elhagyta, senki se törődik vele. Talán a barátság semmi, csak egy szó. Az egyedüllét annyira lehangolta a fát, hogy csak arra tudott gondolni, hogy igazából neki senkije sincs, senki se szereti őt. Az önsajnálat marcangolta egy egész télen át. Az ágai meghajoltak, mit magánnyal teli fújt a szél jobbra-balra szegény fűzfának.
Persze a télnek is vége van egyszer. Hát vége is lett. A tavasz első hajnalán madarak jelentek meg a pirosló égen. A tó a kacsák hápogásától lett hangos. Az állatok is lassan előbújtak, és megkezdődött vándorlásuk a kis sziget felé.
A kis fa, mely már felnőtt délceg fává cseperedett, csak most jött rá arra, hogy minden csak egy pillanat. Egy csepp a tengerben a szomorúság, és csak egy csepp a boldogság is. Nem érdemes tehát a kesergésre pazarolnia az időt. Inkább boldogan kell emlékezni a jóra, és reményteljesen várni a jövőt.
