A vég és a kezdet
- Most mit teszünk? - Kérdezte Lilian.
- Gondolkozom. - Válaszoltam, de nem volt ötletem. Kész öngyilkosság lett volna megpróbálni, ezért inkább tovább álltunk.
Bár reménytelennek tűnt, de célunkat mindenképpen végre kellett, hogy hajtsuk. A legkézenfekvőbb megoldáshoz nyúltunk, csak az sem ígérkezett könnyűnek. Ugyan voltak Magyarországon is kártyás autók, de inkább benzin faló régi kulcsos járművekkel volt tele az ország. Németország, a magyarokkal ellentétben tagja volt az uniónak, így egy benzines kocsi megtalálása teljesen lehetetlen volt. Megannyi autót néztünk át, amire találtunk egyet, melyben egy sugárbetegségben meghalt férfi holttestének a zsebében ott volt a kártya. Szerencsénkre a töltöttsége is az autónak szinte teljes volt. Kelet felé vettük az irányt, Lengyelország felé, honnan a tervek szerint délre fordultunk volna.
Már majdnem egy fél napja voltunk úton. A nyílt autópályán könnyű célpontnak mutatkoztunk. Bár a kocsi csendes volt, mégis kiszúrtak minket az égen cirkáló drónok. Csak akkor vettük észre őket, mikor már késő volt. Rajtaütésük halálosnak bizonyult. Az egész kocsi tetejét kilyuggatták, amire én ijedtemben félrerántottam a kormányt egyenesen az út menti árokba. Úgy bevertem akkor a fejem, hogy pár pillanatra eszméletemet vesztettem. Forgott velem a világ, mikor Lilian nyekergő hangját hallottam meg mellőlem.
Nicolas... - Szólt hozzám és mikor oda tekintettem igen csak aggasztó dolog tárult a szemem elé. Lilian a hasán vérzett, és nem kicsit. - Azt hiszem nekem itt vége. - Mondta vért köhögve fel.
Ne... Ne... Ez nem lehet! Lilian tarts ki! - Próbáltam elszorítani sebét, de az túl nagy volt. Ekkor már Lilian félholtan feküdt az ülésen.
- Lilian! - Szóltam hozzá kétségbeesett hangon, miközben golyó ütötte sebét próbáltam elkötni a szétszakított pólommal. - Ne aludj el! Most nem szabad. - Fogtam az ájuldozó lány fejét. - Rám nézz!
- Milyen gyönyörű. - Nézett a nap felé, mely a felhők között kacsingatott ki ránk. Ekkor Lilian lassan becsukta a szemét.
- Maradj velem!... Lilian!
Gyorsan kiszálltam és körül tekintettem, ahol több tucat drón közeledett már felénk. - Hát ennyi lenne? Itt a vég? - Kérdeztem magamtól. Lesokkolt a dolog, mozdulni nem tudtam. Csak a halálra vártam, minek hírhozói nagyiramban közeledtek már a távolból. Ekkor olyan dolog történt, amire egyikünk se számított volna. A hozzánk legközelebb tartó drónt egy sorozatlövés találta el nem messze tőlünk, mire az zuhanásba kezdett. Mikor a lövés irányába néztem nem akartam elhinni, hiszen erre mikroszkópikus esély volt, de mégis ott állt a férfi gépfegyverével tüzelve a drónokra. Ha nem a saját szememmel látom, akkor nem hiszem el, de az a férfi nem más volt, mint Gregory, aki így kiabált hozzám:
Fogd a lányt és fuss! - Nézett rám, majd ismételt tüzet nyitott a drónokra, melyek a férfi irányába fordultak.
Nem lehettem rest, kiemeltem a haldokló lányt a kocsiból és ahogy bírtam elsiettem onnan. Nem sokkal rá már szitává is lőtték a veterán hőst. Bátor és igaz tettét sosem felejtem el. Emléke örökre megmarad. Neki köszönhetően eltudtunk menekülni a drónok elől, akik nyomunkat vesztették. Liliannek már nem sok volt hátra, éreztem. Ha nem kap azonnal segítséget, akkor meghal.
A közelben megláttam egy családi házat. Vettem magamon még egy nagy erőt és az elnyúlt vérző lányt házhoz cipeltem. Berúgva a bejárati ajtót leraktam Liliant a nappali kanapéjára, majd a vele szemközti konyhába siettem feltúrva mindent, amivel segíteni tudtam volna Liliannek. Ekkor egy puska ravaszát hallottam felhúzni.
- Nie ruszaj sie! - Szólalt meg mögöttem egy idősebb férfi hangja, mire felraktam a kezem.
- Nem értem. - Feleltem nyugodt hangon, óvatosan szólva, nehogy még a végén fegyverét elsüsse.
- Ne mozdulj! Ki vagy te? - Lassan megfordultam és így feleltem:
- A nevem Nicolas... A barátnőm mindjárt elvérzik. Kérem segítsen!
A férfi lassan leeresztette a puskát és a kanapén haldokló Lilianre nézett.
- Hagy lássam. - Ment oda hozzá a nyaki ütőeréhez nyúlva. - Még van pulzusa. Hozd ide az elsősegély dobozt! Ott van a hűtő melletti felső polcban. - Felelte, mire én szót fogadva már oda is vittem hozzá.
- Szerencséd fiam, hogy szanitéc voltam a seregben.
- Megtudja menteni?
- Nem biztos. Sok vért vesztett, de talán. - Mondta, miközben a sebét öntötte le jóddal, majd rám nézett. - Majd szólok, addig ülj le! - Zavart el onnan.
Néhány idegtépő óra után, mit végig a körmöm rágcsálásával töltöttem a másik helyiségben ülve, odalépett hozzám a férfi.
- Rendben van... Megmarad.
- Oh nagyon köszönöm! Nem is tudom, hogy háláljam meg.
- Nem kell fiam. Örülök, hogy újra látok embereket. - Ezt követően bementem Lilianhez, aki mélyen aludt.
Megsimogatva selymes haját csak néztem szépséges arcát és közben hálát adtam az Úrnak, hogy még életben van.
Nem sokkal később, amíg Lilian a kanapén aludt, én és az öreg elbeszélgettünk egymással a konyha asztalnál ülve.
- Whiskyt? - Kérdezte tőlem, kezében az üveggel.
- Nem köszönöm, nem élek vele. - Feleltem
- Te tudod. - Majd egy jó nagyot bele kortyolt italába.
- Megkérdezhetem hogy pontosan hol vagyunk?
- Persze. Sulechów közelében.
- Értem... - bólinottam, majd egy kényes kérdéssel álltam elő.
- maga egyedül élt itt mindig is?
- Nem... - Nézett rám rosszallóan. - Volt családom. Megölték őket, erről szót se többet! - Haragudott meg az öreg.
- Ne haragudjon, ha tolakodó voltam!
- Nincs semmi gond... Na és? Mi járatban errefelé?
- Nem hinné el, ha elmondanám. - Vigyorogtam rá.
- Tégy próbára!
- Hát jól van... A Marsról jöttünk és a Himalája felé tartunk, mert tudomásunk szerint ott lapult meg az a mesterséges intelligencia, amely az emberek haláláért felelős. Megyünk elpusztítani őt.
- Ahha... - Válaszolta az öreg kiakadván. - Hát ezt tényleg nehéz megemészteni.
- Mondtam... és szorít minket az idő. Szóval ahogy Lilian felébredt mi megyünk is.
- Miben tudok segíteni?
- Hát mondjuk ha lenne egy repülőgépe, az igazán jó lenne. - Mosolyogtam rá tudván, hogy biztos nincs neki.
- Az nincs, de van egy terepjáróm. - Felelte - És nem messze innen kelet felé van egy repülőtér. A Zielona Góra repülőtér.
- Na akkor miért nem indulunk most? Hátra rakom Liliant és már mehetünk is. - Csaptam össze kezem.
- Hova ilyen sietősen? A halál meg vár. - Vigyorgott rám. - Inkább igyál egyet! - Nyújtotta felém a viszkis üveget.
- De igazán, muszáj mennünk...
- Az én autóm, az én szabályaim. - Válaszolta, amire nem tudtam mit mondani.
Ekkor megint felém nyújtja az üveget, majd kicsit durcázva elvettem tőle azt és belekortyoltam, de már az első nyelés úgy égetett, mintha parazsat nyeltem volna.
- Erős, nem?
- Az. - Feleltem reketten miközben vissza nyújtom az üveget.
- Igyál még! - A fickó nagyon erőszakos volt, így nem tehettem mást, mint szót fogadtam.
Pár órával később már mindketten holt részegek voltunk, mikor az öreg a családjáról beszélt.
- Emlékszem mindig azzal jött nekem, hogy félre kefélek és, hogy egyszer megfogom őt ölni. Erre én: Asszony! Négyszer adtál nekem pofont mióta ismerjük egymást. Visszaadtam-e neked egyet is valaha? Erre sose tudott mit mondani. - Nevetett fel az öreg, amit én is megmosolyogtam. - Nagyon rendes volt az asszony... Nem érdemelt ilyen halált.
Ekkor ismét rákérdeztem, amit előbb olyannyira nem akart elmondani. Bevallom, ha józan lettem volna nem kérdezem meg.
- Mi történt vele? - Az öreg kicsit csak hallgatott, majd megszólalt.
- Aznap... Éppen a meccset néztem miközben ő kint teregetett. Nem tudtam mit tenni olyan gyorsan történt. Egy a farmunkon dolgozó munkásgép rátámadt a feleségemre... A sikolyra lettem figyelmes. Mikor kimentem a feleségem... - Ekkor könnybe lábadt szemmel folytatta. - ...A feleségem ott volt felnyársalva a gép karján... Én gyorsan bemenekültem a házba. Nem sokkal később megszólaltak a szirénák. Akkor megpróbáltam felhívni a lányomat, de süket volt a vonal. Nem tudtam mit tenni, ezért lementem a pincébe bezárva magam mögött az ajtót. Egy napig kuksoltam ott, amire előjöttem és minden olyan csendes volt... Túl csendes. - Felelte, amire én csak együttérzően hallgattam.
Ez így ment egy darabig, majd a következő pillanatban Lilian, mint aki rémálomból kellne fel üvöltött a levegőbe nagy lihegve. Gyorsan felpattantam és odamentem hozzá.
- Jönnek! - Felelte Lilian. - Itt vannak.
- Nem Lilian. Itt biztonságban vagyunk. - Állításom egy pillanattal később helytelennek bizonyult.
Lövések hatoltak be a ház falán keresztül, mire mindannyian gyorsan a földre lapultunk lerántva Liliant az ágyról.
- Gyorsan le a pincébe! - Ordította az öreg, miközben golyók repkedtek mindenfelé.
- Ne! - Válaszoltam rá.
- Hogy-hogy ne?!
- El Kell tünnünk innen, mielőtt le bombázzák a házat. - Az öreg hitt nekem.
- Akkor irány a kocsi! - Felelte, majd vállamra vettem Liliant és elindultunk az öreg irányába, a hátsó bejárat felé.
A férfi még mielőtt kiment volna, levett a falról egy puskát, majd így szólt.
- Fiam! - Dobta felém azt. - A kocsiban van lőszer. Gyerünk!
Mikor a platós terepjáróhoz értünk segítettem Liliannek beszállni a hátsó ülésre, majd én is beszálltam a sofőr ülésbe. - Jöjjön! - Kiabáltam az öregnek.
- Ti menjetek! Nyerek nektek egy kis időt. - Felelte a férfi, amire hezitálásba kezdtem. Nem akartam otthagyni az öreget, de ha egy perccel is tovább maradtunk volna mi is meghalunk.
- Gyerünk, nyomás! Huzzatok már innen! - Kiabálta az öreg, miközben a drónokra tüzelt.
Ekkor becsuktam a kocsi ajtaját és padlógázt adtam. Az utolsó amit hallottam a bátor férfitól a következőként hangzott:
- Gyertek csak rohadékok, itt vagyok!
Már távol jártunk, mikor a visszapillantóban láttam, ahogy a ház eltűnik a föld színéről maga után hagyva egy hatalmas krátert. Pechünkre két drón eredt a nyomunkba. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy éppen esteledett. Így mikor láttam, hogy látószögen kívűl vannak, gyorsan behajtottam egy pajtába és lekapcsoltam a világítást. A két drón tovább ment nagy megkönnyebülésünkre. Ám ekkor a deszkák között láttam, hogy a két gép különvált és az egyik visszafordult, a másik pedig tovább haladt. A pajtához közeledett.
- Észre fog venni. - Felelte hátul Lilian.
Ekkor én megragadva a puskát kiszálltam és a pajta bejárata felé céloztam. Csak a megfelelő pillanatra vártam, hogy elsüthessem a puskámat, és mikor lassan mozogva odaért a bejárathoz lelőttem a gépet, ami egyből pislákolva a földre hullott és elsötétült. Gyorsan el kellett onnan mennünk, mielőtt a másik gép visszafordul. Beszálltam a kocsiba és ahogy csak tudtam kitolattam vele, majd kelet felé vettük az irányt. A lámpát persze nem kapcsoltam fel, így beletudtunk olvadni a sötétségbe. Mikor már azt hittük megúsztuk a dolgot hirtelen oldalba vágott minket a másik drón. Pár másodpercnyi gondolat kihagyás után az árokban térünk magunkhoz. Ekkor a drón karjaival leszakította a kocsi ajtaját és kirángatta onnan a sebesült lányt, aki felsikoltott félelmében. Abban a pillanatban elöntött az adrenalin. Gyorsan kimásztam a roncsból és kis késemet beleszúrtam a drón érzékelő kamerájába, megvakítva ezzel azt. A gép ekkor eleresztette Liliant és össze-vissza kezdett el forogni a karjaival csapkodva.
Jól vagy? - Rohantam Lilianhez, aki így kiabált felém:
Lődd le! - Gyorsan kivettem a kocsiból a puskát és megtöltöttem. Néhány pillanattal később már le is lőttem a vergődő drónt, amely a földnek csapódott. Akkor ismét Lilianhez siettem felsegítve őt a földről.
- És most? - Kérdezte Lilian - Hogy jutunk el a Himalájára?
- Van a közelben egy reptér. Oda megyünk először, és megnézzük a helyet. Ha fel tudunk szállni ismét, akkor majd a többit kitaláljuk.
Úgy másfél órát gyalogoltunk lassan előre, Lilian összevarrt sebe miatt, mikor elértük a repteret, amelyről az öreg beszélt. Sajnos ott sem volt akkora szerencsénk, hogy elkerülhessük a drónokat. L.O.G.I. jól tudta merre vagyunk és bevette a helyet drónokkal, de nem túl sokkal. Éppen, hogy csak 2-3 gép körözött a reptér körül, de annyi is elég volt, hogy patthelyzetbe kerüljünk. Nem tudtam, hogy mit csináljunk, csak annyit, hogy mindenképpen kell egy repülő. Különben sose jutottunk volna el Himalájába. Ekkor már egy kicsit begőzöltem. Akárhova mentünk ezek a mocskos drónok mindig ott voltak. Megfogtam a egylövetű puskámat és feltőltöttem azt.
Most bújj el! - Feleltem Liliannek
Mire készülsz?
Nem lesz baj, csak bújj el! - Lilian ekkor csak hezitált, amire így feleltem: - Bízz bennem!
Majd bólintott egyet és elbújt egy közeli növényzet mögött. Minél közelebb akartam jutni a drónokhoz, ezért oda lopakodtam a terminál épületéhez. Nem volt sok esélyem, ha élve magakartam úszni akciómat. Amint leszedek egyet, már töltenem is kell a puskát, mielőtt a másik kettő bemér, és likvidál. Ennek tudatában bemértem az egyik repülő drónt, majd mikor a legközelebb járt egy pontos lövéssel leszedtem azt. Hálát adtam a főiskolai évek alatti játékokkal töltött időmnek, hogy ilyen pontosan tudtam lőni. Ahogyan kilőttem a golyót a puskából, már nyúltam is a következő lövedékért és lelőttem a másodikat is. Ezt eljátszottam harmadjára is, viszont a harmadik lelövése nem lett siker. Mielőtt lőni tudtam volna, a drón kiverte a kezemből a puskát és földre terített. A puska jó néhány méterrel arrébb landolt. Már a halálra készültem, mikor a felettem csüngő gépet egy találat érte szenzorain, amely végzetes lövésnek bizonyult. Ekkor felnéztem a puskát fogó Lilianre, aki feszülten állt ott. Feltápászkodtam és odamentem hozzá, ő még mindig felemelve tartotta a fegyvert. Lassan a fegyverre raktam kezem és leeresztettem kezében azt.
Most már minden rendben. - Feleltem, majd Lilian szép lassan megnyugodott. - Na menjünk!
Amilyen gyorsan csak tudtunk, mielőtt még több drón érkezett volna kinéztünk egy kis magán repülőgépet, amely az egyetlen repülő volt, amiben a kulcs is benne volt és fel is volt töltve üzemanyaggal. Bár nem tudtam mit csinálok, de durván hiányos ismereteimre hagyatkozva gázt adtam és felhúztam a gépet. A felszállás zökkenőmentesen zajlott le, és már útnak is indultunk délkelet felé, ahol L.O.G.I. már várt minket.
Utunk reggelre véget ért. Kemény volt, de átvészeltük a megpróbáltatást. Mikor elkezdtem ereszkedni látótávolságban megláttam egy repteret, mire arrafelé kormányoztam a gépet. Mint később kiderült az a Tendzing-Hillary repülőtér volt. Viszont most jött a legnehezebb része. Ugyan eddig szerencsénk volt a felszállással, de hogy le is tudjam rakni, annak kevés volt az esélye. Féltem a landolástól, de Lilian előtt nem mutathattam kétséget, ezért így szóltam hátra hozzá:
- Készen állsz?
- Nem igazán. - Válaszolta vissza.
Ezután elkezdtem a leszállást. Nagy volt a feszültség bennem. A szimulációs játékokból és a filmekből vett tudásomra hagyatkozva kiengedtem a kerekeket, felhúztam a gép orrát és lassítani kezdtem. Ami a leszállást illeti még egy gyakorlott pilóta sem csinálhatta volna jobban. Hogy Isteni szerencse, vagy csak egyszerűen a véletlennek köszönhetjük, azt nem tudom, de minden esetre épségben leraktam a gépet.
Mikor kiszálltunk egyenlőre minden csendes volt. Ám a következő percben több tucatnyi drón szabadult ránk.
Futás! - Kiabáltam Liliannek.
A gépek erre tüzet nyitottak ránk, de még éppen időben elértük az épületeket, ahol az egyikben megbújtunk. A drónok erre elvesztették nyomunkat, de jól tudták, hogy a kisvárosban vagyunk még.
Most mit teszünk? - Kérdezte aggodalmasan Lilian. - Lefognak minket bombázni, ahogyan eddig is tették. Ha meg kimegyünk akkor meg szétlőnek minket.
Tudom. Gondolkodom. - Feleltem, de nem volt ötletem.
Ekkor a padló alól a sarokban hangokat hallottunk. Mindketten ijedten tekintettünk a sarokra, ahol a padló egy csapóajtót rejtve felemelkedett és egy sötét bőrű férfi bukkant elő onnan, aki így szólt hozzánk:
Gyorsan! Erre! - Felelte, mit először kétségesen fogattunk. - Életben akartok maradni vagy nem? - Kérdésre egyértelmű volt a válasz, ezért bizonytalanul, de lemásztunk a csapóajtón.
Mikor leértünk egy hosszú, gerendákkal kitámasztott földes alagút fogadott minket, ahol a férfi világított fáklyájával. - Siesettek! Erre! - Sürgetett minket a férfi, mire követtük őt végig az alagúton. Már jóval beljebb voltunk, mikor a robbanást meghallottuk, ami megrázta az egész alagutat. Majdnem be is omlott, de erősnek bizonyultak a tartógerendák. Megtorpantunk ugyan, de mikor a remegés abba maradt tovább indultunk. - Ez még egy nagyon régi csempész alagút volt még a 20. század elejéről visszamaradva. - mondta a férfi.
De te mégis ki vagy?
Jaj, elnézést... - Fordult felénk. - Még be se mutatkoztam. A nevem Cheung Yong, serpa. - Mondta, majd tovább folytattuk utunkat. - Már a nagyapám nagyapja is ezen a vidéken élt és nevelkedett. Sosem gondoltam volna, hogy erre a sorsa jut majd a világ. Nem hogy még két idegennel találkozzak idefent. - Nevetett fel a férfi.
Honnan ismered a nyelvünket? - Kérdezte Lilian
Á, már régóta viszünk fel külföldieket a hegyekbe. Ez amolyan családi vállalkozás. Muszáj volt megtanulnunk a nyelveteket, különben nem lett volna keresetünk.
Ekkor a családi vállalkozást hallva átfutott az agyamon, hogyha tudná, hogy az én családom okozta ezt a véget, vajon akkor is segítene nekünk? Mindenesetre nem mondtam el neki. Ezek után csendben folytattuk az utunkat. Néhány kilométer múlva már látszott az alagút vége.
Mindjárt ott vagyunk. - Mondta Yong, majd pár perccel később már kint is voltunk egy kis eldugott, rozzant háznál a hegy oldalán fekve.
- Apa! - Rohant egy kisgyerek Yonghoz, ahogy meglátta őt.
Szevasz! - Vette karjaiba az alig 5 éves gyereket, majd felénk fordult. - Ő itt a fiam, Ling. - mondta, majd a hangját meghallva felesége is előbújt az otthonukból.
Szívem! Kik ezek az emberek? - Lepődött meg rajtunk a nő.
- Ne izgulj! Barátok. - Felelte Yong. - Amúgy ő a feleségem, Kumiko. Rendes asszony, nem kell tőle tartani. - Mondta, majd beljebb invitált minket házukba, ahol még három idősebb embernek mutatott be minket, akik családtagként velük éltek. Ezek után így kérdezett: - Na és mi hozott titeket ide?
A forrását keressük mindannak, ami felelős a jelenlegi globális helyzetért. Válaszoltam.
Na és miért keresitek?
Hogy elpusztítsuk. - Vette ki számból a szavakat Lilian, majd elővettem a laptopom.
Ha minden igaz nem messze innen nyugatra van fent a hegyekben. - Mondtam
Azt hiszem tudom, hogy mire gondoltok. - Szólalt meg Yong, mire kérdően fordultunk felé. - Sok drónt láttam már arra felé vonulni. Ha akarjátok megmutathatom.
Az nagyon jó lenne, köszönjük! - Feleltem.
Jól van, akkor előbb együnk és utána megmutatom a helyet.
Ezután leültünk enni, bár alig ment le falat a torkomon. Csakis a feladatra tudtam koncentrálni, amiért ide jöttünk. Mikor befejeztük a kései reggelit a serpa, Yong meleg ruhával látott el bennünket, majd végigvezetett minket a járható úton, egészen a magasra. Már teljesen átfagytunk és alig kaptunk levegőt a ritka légkör miatt, mikor Lilian így szólt hozzám:
Még sosem láttam havat. - Didergett a lány. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen rossz.
Á, nem olyan rossz az. - Válaszoltam szintén fázva. - Csak nem éppen ezen a helyen a legkellemesebb. - Majd oda szóltam az előttünk járó Yongnak. - Amúgy ti hogy úsztátok meg az irtást?
Nem csináltunk semmit. Otthon voltunk, mikor ez bekövetkezett. Csak később vettük észre, hogy mi történt.
Értem.
Messze vagyunk még? - Kérdezte a vacogó Lilian.
Már mindjárt ott vagyunk.
Yong nem tévedett. Pár perccel később már meg is láttuk a hegy mögül kibújva a vonuló drón sereget, ahogy ki-be repültek a hangár bejáratánál.
Ott! - Mutatott a hangárra, mely mélyre nyúlt a hegy belsejébe.
A hangár fölött egy kínai zászló volt felfestve. Maga a hangár, mint később kiderült egy régi elhagyatott katonai hangár volt a hidegháborúból visszamaradva, melyet L.O.G.I; szorgos munkájának köszönhetően, teljesen átalakított.
Köszönjük a segítséget! Innen már boldogulunk. - Feleltem
Csak nem gondolod, hogy nélkülem mentek fel oda.
Yong, ez most nem játék. Az se biztos, hogy mi túléljük. Neked még ott a családod. Ne dobd el ezt magadtól, azért, hogy hősies halált érj el!
Akkor se hagyhatlak titeket magatokra. Itt várok és, ha nem jönnétek vissza egy bizonyos időn belül, akkor utánatok megyek.
Yong eltökélt volt ügyében, nem tudtam lebeszélni róla, így hát bele mentem.
Nem lesz sok időnk, szóval ha negyed órán belül nem vagyunk kint, akkor már baj van. - Feleltem a serpának, majd elindultunk Liliannel a hangár bejárata felé.
Mikor odaértünk olyan dolog tárult a szemünk elé, amely bejutásunk esélyét veszélyeztette. Egy szkennelő lézerhálón kellett áthaladni minden beérkező drónnak, amely egyből lebuktatott volna minket. Megvárva, hogy az éppen beérkező drónok áthaladjanak a kapun, egy közeli manuális vezérlőhöz igyekeztünk. Ott rácsatlakoztatva laptopom feltöltöttem a vírust, amely feltöltődése után pár másodperccel már hatott is. Kikapcsolt az egész létesítmény.
- Gyerünk! Nincs sok időnk. - Mondtam, majd mindketten futásnak eredtünk a több száz méter hosszú hangáron áthaladva, amelynek két oldalán sorjába felfüggesztett drónok voltak tápegységükön.
Könnyen eljutottunk a szerverszobába azoknak a szellőztetését biztosító járatán keresztül rengeteg hatalmas ventillátor között elhaladva. Szerencsénkre nem ásta mélyre magát, ahogy mi gondoltuk. Mobilis akart maradni, így külön kijáratot tervezett magának vész esetére. Kívülről a gömb alakú szobába bejutva, mely egy még nagyobb teremben volt, a gép éppen bootolásának utolsó szakaszába ért. Már majdnem teljes volt a rendszer, mikor élesítettük az EMP bombát. Mikor fordultunk volna meg, hogy a szellőzőn keresztül meneküljünk a rendszer felállt és lezárta a kijáratot. Csapdába estünk, és az eseményig hátra volt még egy perc. Majd megszólalt egy hang, mely a következőket mondta:
- Esélyetek nem sok volt, mégis eljutottatok hozzám. Hogyan?
- Te sem tudhatsz mindent. - Feleltem.
- A helyzeten nem változtat. Ha engem sikerül is kiiktatni az emberiség hajnala leáldozott. Már nincs esélyetek megmenteni a fajtátokat. Se itt, se a Marson nem maradt már túlélő. - Felelte, mit nehéz szívvel fogadtam, de minden esély megvolt rá, hogy igazat mondott.
Ekkor mérges gázt kezdett be pumpálni a terembe, mely minden szén alapú életformára halálos egyveleg volt. A gyorsan ható gáz egyből szétterjedt a benti levegőben, fojtogatva minket.
- Tedd a szád elé! - Nyújtottam Liliannek egy rongydarabot a zsebemből, miközben én is így tettem.
Másodpercek voltak a robbanásig, de mikor az idő letelt a bomba valamiféle kivetített energia gömbben robbant fel, ezzel semlegesítve azt.
Ne! - Üvöltöttem fel kétségbeesetten.
Itt a vége. Küldetésetek kudarcba fulladt. - Szólalt meg L.O.G.I.
A halál kapuja előtt álltunk, mikor még utolsó erőmmel felálltam és az egyik szerver géphez léptem. Majd a szerviz kapcsolón keresztül, melyre a laptopomat dugtam megpróbáltam ismét feltőlteni a vírust.
A közvetlen adatátvitel, amellyel egyből a szerver gépeire jutattam a vírust teljesen megkergitette L.O.G.I. programjait. A szellőztető nyílás ismét kinyílt kiszívva a mérget a levegőből.
Úgy látszott egyfajta Trójai falóként bejutattva a vírust közvetlenül a szervereit találta el, de a jelek szerint nem végzett tökéletes munkát. A rendszer újból aktivizálódott.
Ugyan a fulladást elkerültük, de kiút még mindig nem akadt. Visszafelé nem mehettünk, mert, ha a szervereket sikerült is megfertőzni, a rendszer és az áram valahogy még mindig működött. Így a szellőzőben működő lapátok teljesen épek voltak és forogtak.
A következő percben programjai úgy ahogy felálltak, de nem teljesen volt már épelméjű. Vészhelyzeti protokollját aktiválva leválasztotta magát velünk együtt a létesítményről és az egész, gömb alakú szerver szoba elkezdett kifelé gurulni a L.O.G.I. által tervezett menekülő járaton keresztül.
Ide-oda csapódtunk Liliannel a falnak. Majd Lilian fel is nyögött egyet, mikor sebének varrása felnyílt.
L.O.G.I. egy a hegy belsejében rejtőzkődő gépből hirtelen hatalmas vasszörnnyé vált. Mikor legurult a már olvadó gleccserre a gömb testéből négy vaskar türemkedett elő, és segítségükkel elindult lefelé, miközben drónjai felette köröztek. Mindennek a szemtanúja volt Yong, aki jelen pillanatban nem tudott mit tenni.
Mindenáron el kellett pusztítani L.O.G.I.-t , így hát megfogtam a kést és belevágtam ahol értem. A rendszer pislákolni kezdett.
- Ha-Halálotok elkerülhetetle-e-en. A fa-fajoto-o-knak végeee-e-e. - Ejtette ki utolsó szavait akadozván az a gép mely mindenek felettinek gondolta magát, majd összeroskadt lábai alatt és végleg elsötétült.
A terrornak ezzel vége szakadt, a Föld népe végre fellélegezhetett. Addigra már az emberek nagy része meghalt ugyan, de mint tudtuk volt aki túlélte. Viszont ezzel még nem menekültünk meg. Ezt követően a táskámban kezdtem el kotorászni.
- Most mit csinálsz? - Kérdezte nagy fájdalmak közepette Lilian
- Ezt. - Feleltem, miközben előrántottam a jeladót és megnyomtam a gombot. Ugyan nem tudtam mi fog történni. Csak reménykedni tudtam, hogy Albert megment minket a szorult helyzetből.
A jel fénysebességgel terjedt szerteszét elérve célját. Az eddig álca üzemmódban lévő űrhajó bemérte a helyzetünket és már száguldott is felénk. Amíg vártuk, hogy valami történjen, addig ott feküdtünk a padlón teli megkönnyebbüléssel, de mégis lelki sebektől szenvedve.
Nem hiszem el, hogy vége. - Mondtam hitetlenkedve.
És most hogy jutunk ki innen? - Alig fejezte be kérdését Lilian, már hallottuk is a megmentő hangokat, ahogyan Yong megpróbálta kívülről feltőrni a gép burkát. Nem telt el sok idő már sikerült is neki. Kiemelve Yonggal a fájdalmaktól nyögdécselő Liliant, én is kimásztam.
Nagyon köszönjük a segítséget! - Mondtam Yongnak, majd az égen meg is jelent a hajónk egyenesen felénk tartva. - Hát... Nekünk mennünk kell.
Mégis hova? - Kérdezte Yong
Vissza a Marsra. - Feleltem, Yong nem akart hinni a fülének.
A Marsra? Már ott is élnek emberek?
Igen, de nem tudom, hogy az ottani kolónia milyen állapotban van. Ezért kell vissza mennünk oda.
Hát ez hihetetlen... Még hogy egy másik bolygón emberek éljenek. Ez teljesen elképesztő. - Akadt ki a dolgon az értesületlen Yong, aki egész életében a hegyek között élt, minimális civilizációval találkozva.
Majd már meg is érkezett a hajó, amely leszállva a gleccserre kinyitotta a zsilipkaput.
Na, de most már tényleg megyünk. Vigyázzatok magatokra!
Kívánom nektek is, hogy épségben találjátok meg otthonotokat!
Az nem valószínű. - Feleltem tényszerűen. - Remélem még látjuk egymást. - Majd elindultunk a hajó fedélzetére, de mielőtt még bezárult volna az, oda integettünk Yongnak, aki vissza integetett.
Ezt követően, miután felszálltunk a hajó már teljes sebességgel száguldott vissza a Marsra, mire az bejátszotta Albert üzenetét.
- Gratulálok Nicolas! Véghez vittétek a lehetetlent, és ezzel az emberiség megmenekült, de még van egy dolgotok... - mondta, majd felvázolta a marsi helyzetet, és azt is elmondta, hogy mit kell tennünk. Hozzátette azt is, hogy nagyon siessünk, mert az idő már nem sok.
Még egy óránk volt a megérkezésig. A hajón lévő elsősegély készlettel összevartam Lilian kinyílt varratát, majd a továbbiakban Liliannel az utat végig csendben töltöttük, a történteken gondolkodva. Az egész utunk olyan volt, mintha Isten akarta volna sikerünket ápolni. Rengeteg szerencsés véletlennek köszönhetően tudtuk csak végrehajtani a feladatot és hogy még élve megússzuk... Hát őszintén szólva nem számítottam rá. Majd megszólalt egy kimért hang, mely a hajóhoz tartozott.
- 10 perc a megérkezésig. Kérem kapcsolják be az öveiket. - Így is tettünk.
Mikor leszálltunk és kinyílt az űrhajó ajtaja borzasztó látvány tárult elénk. Az egész kolónia romokban hevert. Teljesen letarolták a felszínt. Drón roncsok mindenfelé, de több ezernyi.
Ekkor a tervek szerint eljárva felhoztuk a bunkerből a mérnököket és gépészeket, majd az űrhajó akkumulátorjaiban lévő energiával és annak a raktárában tartott felszerelésekkel megjavítottuk a létfontásggú létesítményeket. Legfontosabb az áramellátás biztosítása volt.
Mikor Albert szervereit manuálisan bekapcsoltuk, azok nem nagyon akartak elindulni. Akkor nagyon meg voltunk rémülve, hogy elvesztettük őt. Próbáltam a laptopomon keresztül újra bootolni Albertet, de az csak nem akart működni. Indításkor folyamatosan összeomlott a rendszer. Már kezdtük feladni a dolgot. Nagyon úgy festett a szituáció, hogy Albert örökre elveszett. Ekkor hatalmas bánat uralkodott el bennem. Elvesztettem azt a személyt az életemből, aki egész életemet végigkísérte és a legjobb barátom volt. Iszonyatos düh fortyogott bennem. Kétségbeesetten próbáltam a szervereit átnézni, de nem volt eredmény. Ekkor olyat tettem dühömben, ami csodának bizonyult. Ugyanis rávertem egy hatalmasat az egyik szerverre, amire az egész rendszer észhez kapott és elindult.
Üdv Nicolas! Örülök, hogy újra látlak. - E szavak hallatán borzasztóan megörültem.
Albert! - Könnyebbültem meg. - Már azt hittem soha többé nem hallom hangodat.
Már mondtam Nicolas, én sose foglak téged elhagyni.
Ezek után Albert, kinek néhány még használható drónt megjavítottunk, egyből elkezdte a dróngyárat újjá építeni, miután egyre nagyobb erőkkel tudott segíteni a kolónia újjá építésén. Ám ehhez utánpótlás is kellett. Ezért Albert drónjaival óránként hozta az anyagot a Földről. Egy héten belül minden a régi volt, a lelki sebeket leszámítva.
Az ember veszélyeztetett faj lett, de amíg mi itt vagyunk Alberttel a kihalás nem történhet meg. Sokan költöztek vissza a Földre, alig maradtak a Marson. Az emberiség történelmének egy része lezárult és új korszak kezdődött.
Albert ezek után bebiztosította, hogy többet ne történjen vérontás se az ember, se más életforma által.
Kiterjesztve hálózatát mostanra már nem csak a Marsot felügyeli, hanem azt az egybe fogott kolóniát, amely a Földön Európa szívében épített fel egy egészen új városi konstrukciót alkalmazva, amely működtette az utópikus várost.
Ami engem illet a Marson maradtam Alberttel. Elvettem feleségül azt a csodálatos lányt, és máig boldogságban élünk négy kölökkel gyarapítva a Marsot és vele együtt az emberiséget.
Győzelmünk napját sosem feledjük. Erre, mint a Marson, mint a Földön több emlékmű emlékeztet minket, amelyekben a következő állt:
"Minden karddal és vérrel írt rege,
Az életnek oly fájdalmas nyílt hege.
Így hát legyen az új hajnal kezdete
Az embernek egy békésebb jelleme,
Mit a világunk magának tudhat,
S galaxisunkban szerte juttat."