2036-ot írunk. A víz ekkor már több város utcáit mosta. Porviharok kezdtek megjelenni olyan régiókban, ahol még sosem volt erre példa az emberiség történelmében. A termés pusztulóban volt. Erdőtüzek, aszály, pusztító viharok a mindennapok részesei lettek világszerte.

Az emberiség utolsó reménye a kihalás elkerülésére a Marsban rejlett. Minden szem a Föld bolygón most egyetlen egy feltörekvő cégre szegeződött, azon belül is egy emberre, aki feltalálta az emberiség utolsó nagy találmányát. Ez az ember az apám volt.

A nevem Nikolas. 2012 tavaszán, Új-Zélandon, egy kis faluban születtem. Boldog gyerekkorom volt. Anyám, Nancy új-zélandi származású volt, apám Péter viszont magyar. Nem sokkal az eljegyzésük után fogantam. Egész gyerekkoromban azt mondogatta apám, hogy egyszer még nagy, az emberiség sorsát alakító döntések előtt kell majd, hogy álljak. Akkor még nem értettem, de mára már tisztán világos, mit akart ezzel mondani.
Minden aznap, 2036. Június 12.-én kezdődött el. Persze ez csak a kezdete volt egy hosszú útnak, minek kimenetelét maximum csak sejteni lehetett. Apám akkor érte el álmát - globális szintre emelte cégét és ezzel együtt találmányát is, melynek célja az emberiség életének javítása volt. Az ezt követő eseményeket még ő sem láthatta előre. Hadd ne mondjam, engem már sokkal előbbről érintett a dolog.
Ha jól emlékszem 6 éves lehettem, amikor szülinapomra olyan dolgot kaptam, amelyen teljesen elképedtem, persze örültem is neki, mint a veszett. Ez az ajándék egyedülálló volt, nem csak átvitt értelemben, hanem tényleg. A világon nem létezett még egy olyan, amit aznap az apámtól kaptam.
Jól emlékszem arra a napra. Pirkadat volt, mikor a tengerparti faházunkban mélyen húztam a lóbőrt a szobámban. Egy lágy hang zavarta meg nyugodt álmaimat. - Jó reggelt szülinapos! - Lassan kinyitottam a szemem. Amit elsőnek észre vettem az anyám ragyogó arca, amint rám mosolygott. Mögötte apám szintén kedves arcával. Mikor magamhoz tértem, észrevettem anyám kezében kedvenc tortámat, mit felém nyújtott. Citromtorta volt az. Nagy örömmel keltem ki az ágyból, mint akit korbáccsal vernek ki onnan, és rögtön ugrálásba kezdtem az ajándékomról faggatva a szüleimet. Apám lassan a vállamra rakta kezét, leguggolt hozzám, és így szólt: - mindent a maga idejében - mosolygott rám, mire én megborzoltam a szakállát. Erre mindketten elkezdtünk nevetni. Aztán kergetőzni kezdtünk egészen addig, amíg anyám szelíden ránk nem parancsolt, hogy üljünk le most már enni.
Mikor az előtérben, amely egybe volt nyitva a konyhával, az asztalnál megettük a tortát ismételt fellángolásba kezdtem. - Hol az ajcsim?! - Kérdeztem kántálva a mondatot. Ekkor apám egy nagy lélegzet közepette anyámra nézett, ki visszanézett rá. - Akkor gyere fiam! Megkapod az ajándékod. - Mondta felém intve, majd kiállt a tengerre néző teraszra. Szokatlan volt nekem az egész. Apámon komolyságot láttam mosoly mögé rejtve, de persze nem gondoltam túl. Ahhoz túl kíváncsi voltam.
A nap még alacsonyan járt narancssárgás színével borítva a tájat. Mikor az ajtóhoz értem, az apámra néztem, aki csak bámulta a gyönyörű szép napfelkeltét a jöttömre várva. Majd mikor meghallotta lépteimet rám nézett és mosolyogni kezdett.
- Hol az ajándékom? - Kérdeztem visszafogottan.
- Előbb beszélgessünk egy kicsit. Gyere üljünk le! - Leülve a teraszon lévő padra apám egy darabig csak nézett előre gondolkodván, én meg őt bámultam egyre türelmetlenebbül.
- Apa? - Ragadtam ki gondolatai közül, ki az első pillanatokban csak habogott. Összeszedve magát rám nézett, és így szólt:
- Nicolas... Tudod beszéltünk már erről, hogy ebben az évben kéne téged beíratnunk az iskolába...
- Igen, és már nagyon várom. - Szakítottam félbe mondanivalóját.
- Igen... Nos... - Akadt el apám, de kis hallgatást követően így felelt. - Ezt idén most kihagyjuk. - Érthetetlenül álltam apám kijelentésével szemben, de túlságosan is felnéztem rá ahhoz, hogy akár egy kicsit is ellenkezzek vele. - Helyette kipróbálunk valami más módszert.
- Akkor, hogy fogok tanulni?
- Amit most adni fogok neked kérlek jól becsüld meg!
- De mi az apa? - Egy kis bizonytalan hallgatás után apám felállt és bement a házba.
- Itt várj! - Intett maradásra kezével.
Apám teljesen kiakasztott, ezzel a sok rejtelmességgel. Ott ültem a padon és csak befelé tekintgettem apám után. Mikor már elfogyott a türelmem felálltam, hogy utána menjek. Ekkor bukkant elő apám egy mosógép nagyságú dobozt gurítva elém. Majd megállt előttem és a doboz tetejére paskolt.
- Na szóval... Ő lesz a te tanárod és egyben barátod, kivel majd együtt kell felnőjetek.
Ekkor már végképp nem értettem a dolgot. - Vajon mi lehet az? - Kérdeztem magamtól. Azután apám levágta a doboz oldalát tartó gumi kötelet, majd kinyitotta azt.
Amit akkor láttam, teljesen felrúgta az életemet. Egy fehér kúp formájú gép volt az, amely kis lánc talpakon állt. Elsőnek nem értettem mi ez. Kérdőn az apámra néztem, aki az okos karóráját kezdte el nyomogatni. Pár érintés után az a valami a dobozban hirtelen villogni kezdett egy kis ideig. Nem mondom, eléggé megijedtem egy pillanatra akkor. Majd a "feje" ennek a gépnek megfordult, két szuper érzékeny, kigubbadó kamerából álló "szem" kezdett el bámulni engem. Ekkor az egész testét borító grafit réteg, mely bármit meg tudott jeleníteni, felgyúlt, és egy smiley száj jelent meg a szemei alatt. Karja nem volt, csak lánc talpai, melyeken lassan előrébb gurult kikecmeregve a dobozból.
- Szia! Én Albert vagyok. Te ki vagy?
- Nicolas - feleltem teljesen megszeppenve.
- Szia Nicolas - mondta Albert a gép, de ezután apám egy kis időre kikapcsolta, hogy tisztázzon bennem pár dolgot. Én persze rögtön letámadtam.
- Mi ez apu?
- Ő az én alkotásom. Egyenlőre neked kéne vigyáznod rá, és ha felnősz, majd megérted miért. Addig is ő fog téged tanítani, de... és ez nagyon fontos, neki is tanulnia kell tőled.
- De mit kell tőlem tanulnia?
- Hát fiam... legegyszerűbben mondva meg kell tanulnia tőled, hogy milyen embernek lenni. Tanítsd meg szeretni!
- És azt hogyan?
- Idővel rájössz. Próbáld meg elfogadni, és próbálj meg barátkozni vele! Megteszed Nicolas?
Teljesen zavarba voltam esve, de apámnak mindig is meg akartam felelni, így hát csak bólintottam egyet, mire ő hálás mosolyával nyugtázta azt. Ezután bekapcsolta Őt, akihez ha hinnétek, ha nem, de rengeteg szép emlék fűződik, és akivel szoros kapcsolatba kerültünk az idők során.
Eleinte döcögősen ment a dolog. Nagyokat röhögtem, mikor Albertet - aki egyébként teljesen vízálló volt - felborították a hullámok. Érdekes volt látni, ahogy egy ilyen friss tudat, hogy fedezi fel környezetét. Sokszor kémlelte a természetet. Követte a madarak mozgását, vagy éppen az arra elhaladó embereket figyelte. Legtöbbször csak ültünk a homokban és beszélgettünk. Albert memóriájába be volt táplálva minden információ és tudás, amit az iskolában tanítanak. Így minden nap reggeli és ebéd között sokat tanulhattam tőle a dolgokról. Megtanította az abc-t, megtanított összeadni, kivonni, és így tovább.
Az egyik nap messze elkóboroltam az otthonunktól, egy kavicsot rugdosva egyre távolabbra kerültem. Ekkor arra járt pár nálam néhány évvel idősebb srác, akik meglátva engem egyből rám szálltak. Rugdosni kezdtek hátulról, pedig kértem őket, hogy hagyjanak békén, de ezzel csak jobban elkezdtek szekállni. Fellökdöstek és mindennek elhordtak engem, aminek csak tudtak. Válaszként, mikor felálltam a földről megfordultam, majd egyenesen a nagyobbik gyerek orrára sóztam egy nagyot, amire a gyerek az orrához kapott fájdalmában, de ezzel csak jobban fel dühítettem őket. Ahogyan a lábam bírta egyből menekülésbe kezdtem. Persze a két srác követni kezdett.
Most meghalsz! - kiabálták utánam. Nem voltak túlságosan messze mögöttem. Amikor hátranéztem futás közben, elbotlottam egy fa gyökerében, mire utol is értek egyből.
- Ne, kérlek! - Próbáltam hátrálni a földön mászva. - Sajnálom! Többet nem fordul elő.
- Abban biztos vagyok - felelte az egyik, majd mikor már rám ugrottak volna erőteljes morgás hangját kezdtük el hallani a közelből, a sűrű növényzet mögött. Mindkét srác ekkor megtorpant és hátrálni kezdett. Majd a morgás vad ugatásba csapott át, mire a két gyerek sikítva rohant el a helyszínről. Amikor eltűntek a látótávból a bokor mögül előbukkant Albert, akinek akkor nagyon örültem, és nagyon hálás voltam neki, hogy elkergette ezt a két bunkót. Ezt követően haza kísért. A szüleimnek nem meséltem a történtekről, mivel nem szabadott volna ilyen messzire mennem. Ez Alberttel a mi kis titkunk maradt.
Már közel egy éve volt velünk Albert, de a családomon kívül senki sem tudta, hogy Albert nem csak egy szokványos távirányítós kütyü. Eljött a tanév kezdete. Apámat kérleltem, hogy hadd mehessek gyerekek közé. Nem mintha Albert ne lett volna elég, de új kapcsolatokra vágytam. Akkor volt az első nagy veszekedésem apával, amit sehogy sem tudtam megnyerni.
- Azt mondtam, hogy nem!
- De apa kérlek! - Könyörögtem neki, ahogy csak tudtam, de nem engedett.
- Nem, és erről nem nyitok vitát!
- De miért apa? Miért nem engeded, hogy a többi gyerek közé mehessek?
- Mert te Alberttel vagy, és kész.
Ekkor már sejtettem, hogy apámnak hátsó szándékai is voltak Alberttel, de nem tudtam, hogy mi. Egyébként engedte volna, hogy Alberttel külön utat járjunk. Aznap dühömben olyat mondtam, amit már mélységesen megbántam.
- Utállak! - Üvöltöttem rá, majd sírva elrohantam. Persze Albert mindennek a tanúja volt. Hibáztattam apámat, de Albertre is mérges voltam.
Csak leültem a homokban, közel a vízhez és csak sírtam bánatomban. Nem telt el sok idő Albert odagurult mellém és rám nézett. Mikor felnéztem térdeim közül, az ő bamba arcát láttam, ahogy rám meredt.
- Menj innen! - Szóltam neki nyekergő hangon, de ő nem távozott. Ekkor így szólalt felém:
- Mi az amit most csinálsz?
- Nem hallottad? Azt mondtam húzz innen! - Kiabáltam rá, majd fellöktem és elrohantam. Felállni persze nem tudott, mert ugyebár nem volt semmije, csak a lánctalpai.
- Nicolas? - Forgatta a fejét össze-vissza, miközben a nevemen szólongatott.
- Hová tűntél? Nicolas?
Távolabb ültem Alberttől, de közben egyre inkább furdalt a lelkiismeret. Sajnáltam szegény gépet, ahogyan szólítani próbált. Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy elkezdtem kötődni ehhez a vasdarabhoz.
Nem bírtam tovább. Ott hagyva duzzogásom oda siettem Alberthez, felállítottam és leporoltam.
- Sajnálom Albert.
- Miért löktél fel? - Kérdezte, mire elakadt bennem a szó.
- Hát... Tudod... Dühös voltam. - ültem le mellé.
- Mi az a dühös?
Erre aztán tényleg nem tudtam mit válaszolni, de megpróbáltam, neki elmagyarázni.
- Hát... Ha valakit bántódás ér, néha tesz olyan dolgokat, amiket nem gondol komolyan.
- Ezt nem értem. Megsérültél? - Kérdezte, miközben a testemen pásztázott a szeme - én nem látok sebet.
- Nem te buta... Lelkileg is érhet bántódás.
- Mi az a lélek?
- Ezt nem tudom neked egyszerűen elmagyarázni. Az olyan, amivel minden gondolkodó élőlény rendelkezik...
- Szóval a lélek definíciója, gondolkodó lény.
- Így is kifejezhetjük... Ezzel azt akarom mondani, ha gondolatokkal egy negatív történés párosul, akkor az az emberből dühöt válthat ki és erőszakos lesz. Érted már?
- Azt hiszem igen... Amikor az előbb víz jött ki a szemedből az is düh?
- Nem, de van kapcsolat a kettő között. Mindkettő negatív érzelem. Szomorú voltam. Ilyenkor senkihez és semmihez nincs kedvem, és csak a történteken jár az eszem.
- Értem, szóval negatív hatást dolgozol fel ezzel - mondta a maga gépies hangján
- Igen.
Ekkor Albert a horizontra pillantott és csak ennyit felelt.
- Furák az emberi lények.
Kijelentésére csak bámultam rá, mint aki még mindig nem hiszi el, hogy egy géppel társalog.
Apám persze az egészet a bejárati ajtóból figyelte. Büszkeség látszott az arcán, amikor ránéztem. Érezte, hogy az ő kis projektje sínen van.
Másnap apám egy új testtel rukkolt elő Albertnek. Már egy ideje tervezgette, de most egész este fent volt, hogy véglegesítse a munkáját. Mikor bemutatta nekem, Alberttel az oldalamon, vonakodva fogadtam.
- De apa, akkor mi lesz Alberttel? Emlékezni fog rám?
- Persze, fiam. Albert nem sokat fog változni, csak gyorsabb lesz a számítása és persze kezeket is kap - mondta, az új test mellett guggolva, robot karjait mutogatva, ami leginkább rakodó kéznek tűnt.
- De mi lesz a lényével? A lelkével? - Aggodalmaskodtam, amire apám elmosolyodott, majd így felelt.
- Fiam, a gépeknek nincs lelkük - mondta határozott hangján. Erre Albert megszólalt engem és apámat bámulván.
- Tévedés! A lélek minden gondolkodó lényre vonatkozik. Ezt egyszer egy igen okos fiú mondta nekem. - Jelentette ki engem bámulva. Zavarba ejtett mosoly rajzolódott ki arcomon, majd mikor visszanézett apámra, ő így felelt.
- Hát Igen... - mosolygott fel. - Ebben tényleg van valami... De Nicolas, nem kell semmiért izgulnod! Albert ugyanaz marad aki most, csak jobb kiadásban. Tudod, ahogy te is nősz egyre okosabb leszel felnőtté vallásodig. Így Albertnek is veled kell fejlődnie. Érted ezt?
- Igen. - Válaszoltam, majd ekkor apám felállt és Alberthez lépett.
- Mehet Albert? - Kérdezte tőle, aki csak egy felfelé mutató hüvelykujjal reagált a teste körül elhelyezett kijelzőn. Apám megfogva őt odavitte a másik test mellé, amely szinte ugyanúgy nézett ki, mint az eredeti, csak 360 fokban mozgatható robot karokkal, melyek inaktív állapotban a testben voltak elrejtve. Azután egy kábelt dugott Albert alá, ahol a csatlakozói voltak és össze kötötte a másik géppel, majd okosóráját nyomogatva elindította az átvitelt. Az aggodalom bennem kicsit se akart szűnni ez idő alatt. Csak az járt az agyamban, mi van ha nem emlékszik majd rám, vagy ha más milyen lesz.
- Most mi történik? - Kérdeztem apámtól, aki elmagyarázta nekem.
- Most először is az Albertet működtető algoritmusok töltődnek át ebbe a gépbe. Azután az emlék fájljai jönnek... - Nézett közben az órájára. - Hmm...
- Mi az, mi történt? - Csattantam fel aggodalmasan. - Valami baj van?
- Nem, semmi, csak... Nem gondoltam volna, hogy ekkora méretűvé nőnek az emlék fájljai. Érdekes... Valamivel több mint egy év alatt több terrabájtnyi adat. 94% kihasználtság. Úgy látszik a mi kis Albertük valamit jó alaposan magába szívott. - Mosolygott rám. - Szerencsére gondoltam rá, ezért az új teste tízszer több adatot tud befogadni. Reméljük elég lesz.
Pár pillanattal később egy értesítési hang szólalt meg a karóráján.
- Kész is - mondta, majd kihúzta a gépekből a kábelt és a régi testet arrébb helyezte. Mikor bekapcsolta az újat, Albert egy ideig csak dermedten állt, majd a grafit kijelző felvillant, jelezve működését. Bizonytalanul álltam a gép előtt. Nem tudtam, mi vagy ki fog visszaválaszolni nekem, de bátortalanul mégis csak kinyögtem.
- Albert? - Ekkor Albert rám nézett és így felelt.
- Szia Nicolas!
Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor kérdéseim után láttam, hogy Albert szinte ugyanaz aki volt.
Aznap este családi mozit tartottunk, aminek részese volt Albert is. Mi a kanapén ültünk. Jobb oldalamon apám, a balon édesanyám, kinek ölébe hajtva a fejemet néztük a Wall-E című animációs filmet. Előttünk sréhen Albert helyezkedett el, ki szintén a tévére dermedt. Néha ránéztem Albertre, azon gondolkodván vajon ezt a filmet ő hogy élheti meg. Mind láttuk ahogy Albert a saját kezét vizslatja, mely kísértetiesen hasonlított Wall-E karjához. Apám egyszer elárulta, hogy nem véletlenül. Albert kialakítását e mese két főszereplő robotja inspirálta.
Alberten mindig is látszott a tudatos gondolkodás, ami az idők folyamán csak egyre erősebb lett benne. Akkor még nem érhettem, hogy mennyire egyedülálló szenzáció is volt akkor Albert.
Mikor vége lett a filmnek mindannyian nyugovóra tértünk. Ám én még nem tudtam aludni. Az ágyam mellett Albert állt, mindkettőnk fején takaró volt, amely alatt ő csinált fényt testével.
- Albert?
- Igen Nicolas?
- Mesélj egy viccet, kérlek!
Albert ugyan akkor még nem érhette a nevetés fogalmát, ám apám betáplált neki pár alap viccet.
- Kop-kop!
- Ki az? - Kérdeztem nagy lelkesen.
- Az a tehén, aki közbeszól.
- Milyen...
- Múú!!
Felröhögtem ugyan, mivel Albert idióta emojival dobta fel a végét, de ezt az érzelem kitörést se értette igazán Albert, de nem szólt semmit. Annyit felismert hogy pozitív hangulatban voltam, és neki ennyi elég is volt.
- Most mondj egy másikat!
- Mi az? Kicsi, szőrös és a Föld körül kering. - Ekkor egy kis töprengésbe kezdtem, de csak feladtam.
- Nem tudom. Mi az?
- Hát műhód.
Ekkor már tényleg nevettem. Viccesnek találtam Albert poénját. Ezután csak hallgattam egy kis ideig a hullámokat, ahogyan a víz a partra vetődik, majd így szóltam:
- Albert?
- Igen Nicolas?
- Szerinted miért kellesz apának?
- Erre nem tudom a választ - felelte, mire én a szájamat rágcsálva kicsit elszomorodtam, de utána így felelt. - De tudom, hogy neked miért kellek, és talán ezért is kelhetek apádnak.
- Miért?
- Hogy legyen valaki, akivel beszélgetni tudjál, és így ne legyen rossz kedved.
- De akkor miért nem enged a többi gyerek közé?
- Sajnálom Nicolas. Erre sem tudok felelni... De most már aludj! Késő van.
Ezt követően berakta nekem az Óz, a csodák csodája című filmet a hasán, és várta, hogy elaludjak, de még félálomban, mielőtt még utolért volna az álom, így szóltam:
- Albert?
- Igen Nicolas?
- Sose hagy el!
- Nem foglak. - Válaszolta Albert, majd elnyomott az álom. Nem sokkal rá ő is töltőre helyezte magát.