Épp, hogy betöltöttem a 14. életévemet. Magántanulói státuszban minden félévben bejártam a helyi iskolába vizsgázni, mely a nem messze fekvő kisváros szívében helyezkedett el. Akkoriban nehéz időszakon mentem keresztül, amit anyám is észrevett. Magamba zárkóztam, kissé félénk lettem és bátortalan más emberekkel szemben. Emlékszem, igazi kínszenvedés volt átmenni az iskola folyosóin. Úgy éreztem mindenki néz, és rólam suttog, ami igaz is volt.
- Nézd, itt az remete fiú. - Suttogta barátnőjének az egyik lány, mikor éppen előttük mentem el. Meghallva e szavakat felnéztem a lányra, kinél szebbet életemben nem láttam. Zöld boci szemeivel egyből káprázatba ejtett. Csak bámultam rá zavaromban, aki kíváncsi szemmel tekintett vissza rám. A barátnője azonban már nem volt ilyen kedves. Komoly, megvető tekintetétől a hideg is kirázott. Az egész csak pár pillanat volt, már tovább is indultam magam elé bámulva. Ebben a pillanatban az undok lány nevetésbe kezdett. - Szegény bolond. - Mosolygott fel, de a másik lány csak ennyit fűzött hozzá selymes hangján: - Ne mondj már ilyet! Ki tudja miért nem engedik iskolába járni. - Mikor visszanéztem a lányokra ő is vissza nézett rám kedves mosolyával. Ezt követően minden félévben mikor megláttam, a szívem majd ki akart ugrani a helyéről.

- Ne tudd meg, ez a lány elképesztő! - Meséltem Albertnek az egyik nap szokott helyünkön ücsörögve a fa tetején lévő kis lesen, amit magunk barkácsoltunk össze. A les alig volt 300 méterre a házunktól egy kiserdőben elrejtve. Míg Albert gyűjtötte a fát, én addig össze raktam. Na jól van, apám is segített egy kicsit.
- Nála szebbet életemben nem láttam. - Albert persze végig kommentelte az egészet szíves emojikkal. Ekkora már Albert mesterséges akcentusa túlnyomórészt eltűnt. Hanglejtései teljesen egy szokványos emberéhez hasonlítottak.
- Beszélj vele! - Felelte Albert, de csak már a gondolattól is feszült lettem.
- Az... Az nem fog menni.
- Miért nem? Mit veszíthetsz? Maximum elhajt. Bár amit meséltél róla, nagyobb a valószínűsége ennek az ellentétére - mosolygott rám Albert, amire csak hallgatás volt a válasz. - Hát jól van. Akkor feldobok egy új témát. Gratulálok az eredményeidhez! - Ekkor bejátszott egy ünneplő klipet, amelyben egy pezsgőt bontottak ki nagy éljenzés közepette. - Jó tanárod volt.
- Most magadat dicsérted meg?
- Hát nem is télapót... - Rázta a fejét jobbra balra, mire én lágyan nevetni kezdtem.
- Jaj hagyd már! - Mosolyogtam felé.
Nicolas! - Szólt fel hozzánk apám. - Gyere ebédelni!
- Azonnal! - Majd mindketten lejöttünk a lesről a fából készített rámpát használva.
Mikor beértünk a lakásba az apám már az asztalnál ült, miközben anyám az ételt tálalta. Éppen apámnak szedte ki a kaját, mikor anyám felvetette az iskolát. Én ekkor már az asztalnál ülve vártam, hogy anyám nekem is szedjen. Addig Albert bent, a bejárati ajtó közelében nézte az eseményeket.
- Beszélnünk kéne Nicolas iskolájáról - szólt apámhoz.
- Mi van vele?
- Nem hiszem, hogy ez tovább fog működni.
- Miről beszélsz? A fiunk jeles tanuló - mondta, mire rám nézett.
- Egyébként nagyon büszkék vagyunk rád Nicolas... És rád is Albert. - nézett rá, aki ezt kezeivel köszönte meg mint egy úriember.
- Köszönöm szépen! - mondta Albert.
- Tudod, hogy nem erről beszélek. Nicolas teljesen elzárkózott külvilágtól. Már csak ez... - Kapott a fejéhez anyám. - Ne haragudj Albert!
- Nincs semmi gond.
- Úgy értem már csak vele foglalkozik Nicolas és nincs normális kapcsolata.
- De drágám, neked aztán értened kéne, hogy ez mind Albert és jövőnk miatt van. - Felelte vissza apám, ám ekkor megakadt a mondani valójában.
Kis hallgatást követően mind a ketten rám néztek, és igen, jól érezték. Apám szavai teljesen felzaklattak.
- Én... - Feleltem bánatos hangon - Én azt hittem... - Ekkor könnybe lábadt a szemem, felálltam hirtelen és elrohantam. Ekkor tájt elég labilis állapotban voltam. Nem hogy még ez...
A szüleim csak hallgattak, mint a sír. A csöndet Albert törte meg.
- Alkotóm! - szólt apámhoz. - Pontosan miért hoztál a világra? Mi a célom? - Ekkor apám nem tehetett mást, felvilágosította őt.
Nem sokkal rá Albert utánam jött. Én a megszokott helyünkön kuporodtam a fán, amikor Albert felgurult hozzám.
- Én azt hittem apám miattam csinálta az egészet, hogy nekem tervezett téged.
- Igazán? Kicsit sem sejtetted? - Kérdezte, mire én ránéztem zavarodottan.
- Mondott neked valamit?
- Igen, de nem hiszem, hogy ezt tőlem kéne megtudnod.
- Mondd el kérlek!
- Apád megesküszött engem, hogy nem mondom el.
- És kihez kötődsz jobban? Apámhoz vagy hozzám? - Ekkor Albert gondolkodóba esett.
- Az igaz, hogy ő alkotott engem, de te voltál az, aki mellett felnőttem. - Gondolkozott hangosan.
- Kérlek... Mondd el! - kérleltem, mire Albert jó néhány pillanatig csak hallgatott engem bámulva. Ekkor egy felfelé mutató hüvelykujj jelent meg rajta zöld fény kíséretében.
- Apád azért hozott létre engem, hogy a Marsi kolóniát vezessem.
Szavaira hatalmas harag gyűlt fel bennem, de most már tisztán láttam. Egyből ki is akartam osztani apámat.
- Hogy tehette?! - Kiáltottam fel, majd felálltam és ott hagytam Albertet.
- Most hova mész? - Kérdezte, de nem válaszoltam, csak elrohantam egyenesen a házunk felé, hogy számon kérjem apámat.
Ám amikor odaértem hallottam, hogy nagy veszekedés zajlik éppen a szüleim közt. Mindketten ordítottak mint az állatok. Ekkor elszállt minden dühöm, de nem mentem be. Az ajtó előtt állva hallgatózni kezdtem.
- A fiúnknak igenis Iskolában a helye! - Emelte fel hangsúlyát anyám. - Nem élhet örökké elzárva.
- Miért nem? Olyan jól elvannak Alberttel. - Felelte vissza apám.
- Egy mentális beteg gyereket akarsz felnevelni?! Ez a célod?!
- Akkor sem engedhetem, hogy kitudodjon, értsd már meg! Ha Albertről tudomást szerez valaki, akkor...
- Akkor?! - Szakította félbe anyám. - Akkor mi?! Talán nem válhat valóra a nagy álmod?! - Kérdezte, de apám nem felelt. - Szerintem épp itt az ideje, hogy te és Nicolas is végre ki bújjatok a barlangból.
- Értsd meg, még nincs itt az ideje!
Anyám ekkor egy kis ideig csak némán bámulta apámat, majd nagy elhatározásra jutott. Ultimátumot adott apámnak.
- Jó... Oké... Te azt csinálsz amit akarsz, de ha most nem íratjuk be Nicolast a nappali tagozatra, mint egy normális gyereket, akkor elhagylak... És viszem a gyereket is. Te meg a kis bádog dobozod meg itt maradhattok felőlem.
- Azt Nicolas nem fogja engedni.
- Majd meglesz valahogy... Válassz! - Nézett apám szemébe, komoly, zord ábrázattal.
Apám erre mély gondolkodóba esett, majd így felelt:
- Jó... Rendben... Legyen... De előtte beszélnem kell Nicolassal.
Ekkor elindult az ajtó felé, mire én gyorsan, ahogy csak bírtam vissza rohantam Alberthez, aki eközben a távoli ösvényt figyelte, ahol egyszer kétszer elsétált pár, mit sem sejtő ember.
- Albert! Albert! - Kiabáltam fel a leshelyünkre a rámpán haladva felfelé, majd mikor odaértem így szóltam. - Képzeld, apám beleegyezett. Végre járhatok Iskolába. - Mondtam, mire ő egy győzelmi hangot játszott be, egy tapsoló kezet jelenítve meg kijelzőjén. - Apám mindjárt jön, hogy megbeszélje velem a dolgot.
Majd kicsattantam a boldogságtól és ezt Albert is érezte.
- Örülök, hogy boldognak látlak. - Felelte. Ekkor érkezett meg apám ki így kiabált fel:
- Fiam?! Gyere le, beszélnünk kell! - Ekkor mind a ketten a rámpához igyekeztünk, mikor apám oda szólt Albertnek: - Te most maradj itt! Kérlek! - Albert persze szót fogadott, hiszen legalább annyira tisztelte apámat, mint én. Még jobban is valószínűleg. Mikor le értem csak ennyit mondott biccentve.
- Sétáljunk egyet! - Így is tettünk. Apám eleinte csöndben volt, én meg ugyan tudtam mit akar mondani még is tűkön ültem, hogy végre ki nyögje amit akar. Majd a végén megtört a csend és így szólt:
- Nicolas, először is nagyon sajnálom, amit otthon mondtam.
- Semmi baj Apa.
- Ezt örömmel hallom, de... Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek és én azt hittem neked is jót teszek ezzel. Albert tudod... Azért hoztam őt létre, hogy egyszer majd megmentse a fajunkat egy új világban.
- Az az új világ a Mars. - Feleltem rá, mire apám rám nézett.
- Igen... Szóval a lényeg... Ha akarsz suliba járni, akkor nincs akadálya.
- Tényleg? Akkor többet nem ellenkezel?
- Nem... Viszont meg kell ígérned nekem valamit, és fiam... - tette a vállamra kezét. - Ez fontos. Nem beszélhetsz senkinek Albertről! Még csak nem is említheted, felfogtad?
- Igen apám. - Bólogattam megértően - fel.
- Jól van akkor.
Rákövetkező hét első napján kezdtem el a nappalit, néhány hét csúszással a nyitást követően. Az első nap mindig nehéz, mint mondják, bár nekem nehezebb volt, mivel még nem szocializálódtam soha egy csoporttal sem, de még egy gyerekkel sem. Enyhítette az a tudat, hogy a legtöbben még csak néhány hete ismerték egymást. Sokaknak új volt még az osztály, hiszen ezek voltak az első hetek középiskolásként. Mint egy félénk kisfiú léptem be az osztály terembe, ahol minden szem rám szegeződött, de nem ez volt a zavarom tető foka. Mikor megláttam, hogy kivel leszek egy osztályban, a szívem is megállt. A lány volt az, akibe már évek óta szerelmes voltam. Legszívesebben sarkon fordultam volna és elrohantam volna, de nem tehettem. Padja pont az enyém mögött volt. Elindultam a helyem felé, közben fel-fel kacsingatva a lányra, ki végig engem bámult szép, kedves arcával. Feszengve ugyan, de leültem a helyemre. Ekkor lépett be a tanár.
- Jó napot kívánok! Ha jól hallottam új diákot köszönthetünk. Kérlek állj fel és mutatkozz be a többieknek! Ekkor megállt bennem az ütő. Így is inkább azt kívántam, hogy bárcsak láthatatlan lennék. Nem, hogy még bemutatkozni, de megtettem. Összeszedve bátorságom elveszett kisfiúként álltam fel, majd így válaszoltam.
- Sziasztok! Nicolasnak hívnak.
- Mit mondunk erre osztály? - Kérdezte a többiektől a tanár.
- Szia Nicolas! - felelte mindenki egyszerre.
- Úgy van - mosolygott fel a tanár úr. - Most már leülhetsz Nicolas! Na szóval, nyissátok ki a könyvet a 14. oldalon!
Miközben a tanár magyarázott, megzavarták figyelmem.
- Písszt... Písszt... - Szólalt meg mögöttem a lány, mire én hátra fordultam. - Szia! - Mosolygott rám zavarba hozva ezzel. - A nevem Lilian.
- Szi-Szia! - Feleltem vissza dadogva, erre a tanár ránk szólt.
- Be kéne fejezni az eszme cserét! Óra van.
- Elnézést tanár úr! - Feleltem vissza rá.
Mikor kicsengettek a lány odalépett hozzám széles mosolyával.
- A srácokkal lemegyünk a partra iskola után. Nem akarsz jönni? - Kérdezte, de válaszom igen csak kiábrándító volt. Még máig nem értem miért mondtam ezt. Talán túl sok volt ez egyszerre.
- Köszi, de ezt most kihagyom.
- Ugyan már! Szép helyre megyünk. Lefogadom, hogy még nem jártál ott. - Felelte, de én csak feszengve ráztam a fejem. - Hát jól van... De legközelebb viszont eljössz velünk.
Ezután elment. A következő egy hetet a lemaradás behozásával töltöttem. Gyorsan meglett Albert segítségével. Lilian azóta is mindennap megkérdezte, hogy lenne e kedvem velük lógni. Végül beadtam a derekam.
A közeli Lagúnához mentünk ellenszenves barátnőjével és két másik sráccal az oldalunkon. Az úton végig a hátuk mögött osontam. Eléggé zavarban voltam négy idegen társaságában. Míg ők nagyban beszéltek és nevetgéltek, addig én hátul azon gondolkodtam mit keresek én itt. Nem szabadott volna eljönni, mert ez nagyon gáz. A négy gyerekből három mindenképpen furcsának talált, és ők sem értették mit keresek én itt. Lilian viszont máshogy állt hozzám, mint a többi gyerek. Folyamatosan hátra nézegetett, majd oda is jött hozzám lemaradva többiektől.
- Szia! - Mosolygott rám, mire én kivettem egy pillanatra az egyik kezem a zsebemből, és vissza mosolyogva rá intettem egyet. Ezek után úgy fél percig csak sétáltuk egymás mellett. Ha rám nézett én mindig másfelé és fordítva. Igen csak fura volt a helyzet. Nem tudtam mit mondani. Egyszerűen annyira leblokkoltam, hogy semmi sem jutott eszembe. Majd Lilian végül megszólalt.
- Kérdezhetek valamit? - Nem tudtam mit akarhat kérdezni. Féltem kicsit, hogy kérdésével zavarba fog hozni, de azért csak rábólintottam. - Általánosba miért nem jártál be? - És igen, ettől féltem.
- Apám nem engedte.
- De miért? Csak nem egy pszichopata vagy? - viccelődött Lilian.
- Nem dehogy csak... - Érdeklődve figyelt rám, ám én nem tudtam mit mondjak. - Csak nem és kész. - Mondtam, de azért dobtam neki valamit, hogy megnyugodjon és ne faggasson tovább a témáról. - Apám munkájával kapcsolatos. Bonyolult.
- Miért, mit dolgozik?
- Hát igazából én sem tudom pontosan. Nem beszél soha a munkájáról. Csak annyit tudok, hogy jól keres vele.
- Értem... - Felelte Lilian majd pár pillanatnyi csönd után így folytatta. - És akkor végig egyedül voltál? Nem voltak barátaid?
- Hát... - raktam tarkómra kezem. - Nem igazán. Csak a szüleim voltak és... - Fagyott belém a szó.
- És?
- Mindegy, hagyjuk. - Mondtam, de a lány nem hagyta abba a faggatást.
- Talán a testvéred?
- Úgy is mondhatjuk, igen.
- Szóval nem a testvéred? Talán örökbe fogadtátok?
- Valami olyasmi.
- És miért nem akarsz róla beszélni? Talán szégyenled?
- Nem mondhatom el, sajnálom. - Feleltem, de bár jobban megválogattam volna a szavaimat. Lilian e mondat hallatán, nem hogy nem állt le a kérdésekkel, csak még kíváncsibb lett.
Szerencsére pont akkor értünk oda, így elterelődött a téma. Legalább is egy darabig.
Ekkor Lilian előre rohant, de félúton megállva hátra fordult. - Gyere! - Nyújtotta felém kezét. Tetszett a lány, kétségtelenül. Nem tudtam neki nemet mondani, így hát én is előre szaladtam. Ott hagyva a többieket Lilian az öböl melletti hatalmas sziklákhoz kísért, melyeket víz vet körül. Óvatosan a sziklákon lépegetve beljebb mentünk és leültünk az egyik szikla szélére. A víz lágyan csapódott a szikláknak cseppeket borítva ránk, de nem bántuk.
- Ezt a helyet nem sokan ismerik. - Szólalt meg Lilian. - Eléggé eldugott helyen van az erdőben.
- Vettem észre. - Feleltem, majd húsz percnyi erdőben gyaloglással a hátam mögött.
- Mindig ide jövünk a haverokkal. Néha egyedül is eljövök ide és csak bámulom a végtelen óceánt. - Felelte, majd csak bámultuk egy kis ideig a horizontot, ahol itt-ott elhaladt egy-egy vitorlás. - Nem voltál magányos így, csak a családoddal? - Kérdezte a lány.
- De... Sokat bánkódtam emiatt. Ha nem lett volna...
- Ki?
- Inkább nem mondtam semmit.
Lilian érezte, hogy titkolok valamit, és őszintén szólva így visszagondolva elég nyilvánvaló volt.
- A testvéred?
- Nem, vagyis igen... Úgy értem... Ez bonyolult, ezt te nem értheted.
- És talán hülyének tartasz? Azt hiszed nem tudom felfogni? - Háborodott fel, mire én csak értetlenül néztem rá kínomban. Bátortalanul feleltem rá:
- Nem, én csak...
- Nyugi már... - Nevetett fel Lilian - Csak szívatlak. - Bökte meg karomat.
- Egy pillanatra megijesztettél. - Mosolyogtam fel én is.
Minél tovább néztem szépséges mosolyát, annál inkább belehabarodtam.
Eközben barátnője egy kidőlt fán ülve az erdő szélén a két srác ökörködéseit hallgatta, miközben végig minket bámult teli irigységgel. Látta, hogy milyen jól elvagyunk egymással és elöntötte a féltékenység. Felállt, közelebb jött felénk, majd így kiabált:
- Hé te srác!
- Nicolasnak hívják! - Kiabált vissza Lilian.
- Akkor Nicolas, tök mindegy. Jól tudom, hogy apád őrült? - Mondta, mire csak hallgatás volt a válasz. - Eltaláltam? Ezért nem engedett téged iskolába, igaz? Annyira szerette az ő pici fiát, nem de? - Éreztem mit akar ezzel. El akart kergetni, és majdnem sikerült is neki, ha Lilian nem állt volna mellém, de előtte még hozzátette gúnyos hangon: - Mi történt? Talán már mást szeret?
- Fogd be! - Kiabált rá Lilian, mikor már épp menni készültem. - Nem is ismered őt!
- Annyit tudok róla, hogy kattant. - Felelte az ellenszenves lány, amit nem hagyhattam szó nélkül.
- Te már csak tudod! - Kiabáltam oda hozzá. - Inkább az a kattant, aki nem lát a dolgok mögé, mint te. Akiben egy cseppnyi megértés sincs a másik irányába, na az a bolond.
- Öregem, szép kis revans! - Éljenzett az egyik srác.
A lány erre nagyon megsértődött. - Hogy merészeled?! Lili te ezt csak úgy tűrőd, hogy így beszéljen velem?
- Lássuk be Liza, igaza van. - Felelte Lilian, amire a lány toporzékolásba kezdett és dünnyögve elvonult.
- Ezt nem hiszem el. - Mérgelődött. - Gyertek srácok, elmegyünk!
- Ő, bocs Liza, de mi inkább maradunk. - Felelte a srác.
- Hogy mi van? - Kérte ki magának a lány.
- Hát igazság szerint minket is folyamatosan lenézel.
- Jó, felőlem... - Majd sarkon fordult és duzzogva elsétált. - Azt csináltok amit akartok.
A fiúkkal és Liliannel ezt követően elkezdtünk kacsázgatni, miközben jókat beszélgettünk. Esteledett, mikor elváltunk. Haza felé menet nagy jó kedv uralkodott bennem. Mintha minden teher, ami eddig a vállamat nyomta, eltűnt volna. Akkor végre úgy éreztem, hogy tartozom valahova. Úgy látszik a banda befogadott. Mikor hazaértem a szüleim már nagyon vártak.
- Te hol a fenében voltál?! - Aggodalmaskodott anyám, mire apám is megjelent.
- Már mindenhol kerestünk. Felhívtuk az iskolát is. - Osztott ki apám.
- Csak a barátaimmal lógtam egy kicsit.
- Kicsit? Van fogalmad róla hány óra?
- Oké, elnézést. Többet nem fordul elő. - Mondtam higgadtan, de apám egyből ki szúrta a hangomból a szarkazmust.
- Mars a szobádba! - Felelte apám haragos tekintetével, de nem is kellett mondani, már csaptam is be a szobám ajtaját. A dokkolóban töltődő Albert érzékelője a nagy zajra felkeltette őt.
- Mi történt? - Nézett rám, de nem válaszoltam, csak feküdtem az ágyamban durcásan. Viszont Albertnek nem is kellett mondani. Le olvasta rólam érzéseimet. Úgy olvasott bennem akkor már, és sok más emberben is, mint a nyitott könyvben.
Ekkor csönd lett, de egy kis idő múlva apám így felelt anyámhoz. Nem voltak elég vastagok a falak, így mindent hallottam.
- Mi ütött ebbe a gyerekbe?
- Csak kamasz. - Felelte anyám nagyobb megértéssel, mint apám. - Majd kinövi.
- Remélem... - Felelte apám - Viszont lettek barátai, ami jó hír.
- Igen az. Csak meg is tudja őket tartani!
- Én inkább attól félek, hogy valamit elkotyog Albertről.
- Okos gyerek ő szívem. Biztos rendben lesz minden. Gyere, feküdjünk le! - Majd bementek a szobájukba és álomra hajtották fejüket.
Késő estére járt, de nem jött álom a szememre. Úgy döntöttem kimegyek egy kicsit levegőzni. Persze Albert készenléti üzemmódban volt, így észrevette kisunnyogásom még vaksötétben is.
- Hova mész Nicolas? - Megijedtem egy kicsit.
- Én csak szívok egy kis friss levegőt.
- Veled tarthatok? - Kérdezte, mire egy kis gondolkodást követően így feleltem.
- Persze, gyere.
Mint később kiderült ez hiba volt, mivel Liza, Lillan barátnője tényleg kattant volt. Valahogy kinyomozta a címünket és az éjszaka leple alatt kémlelte a házunkat. Hogy mi mozgatta, arról csak sejtéseim vannak. Talán a kíváncsiság vagy egyszerűen a bosszú vágy, nem tudom. Akárhogy is, de tudomást szerzett Albertről. Persze akkor, még csak annyit látott, hogy egy fiú leül a kinti padra, majd egy guruló androiddal kezd el beszélgetni, aki a jelek szerint vissza is válaszol neki. Ez még korán sem volt elég bizonyíték arra, hogy Albert egy érző, tudatos lény. Ugyan volt már akkor nem egy tanuló algoritmus, vagy gondolkodónak beállított android, de egyik sem jöhetett Alberthez. Ahhoz ő túlságosan egyedi, korát meghaladott lény volt.
Másnap az iskolában Lilian ismét oda jött hozzám.
- Mi jót csinálsz? - Ült a padom tetejére.
- Semmit, csak ezt a vackot nyomkodom.
- Új teló?
- Igen, az első. Anyámék adták, hogy el tudjanak érni.
- Nem rossz. - Nézett a telóra. - Látom drága egy darab... Mit mondtál apád mivel is foglalkozik?
- Nem mondtam.
- Ahha... - Felelte Lilian. - És eddig hogy-hogy nem volt mobilod? A szüleid valami nevelési céllal nem vettek neked?
- Valami olyasmi.
- Kifejtenéd?
- Hát nekem sosem kellett, mert ott volt... - Ekkor majdnem elszóltam magam ismét. - ...A családom. - Vágtam rá gyorsan.
- Na jól van, mindegy. Iskola után jössz velünk le a partra?
- Persze.
Rendben, akkor kicsengetéskor. - Majd hátra ment barátnőjéhez.
- Olyan fáradtnak tűnsz. Minden rendben? - Szólt Lizához, akinek közben rajtam járt az esze.
- Minden a legnagyobb rendben. - Válaszolta Liza, még csak Lilianre se nézve. Csak dermedt előre engem bámulva.
Mint ahogy Albert később elmondta, ő nagyon hiányolt engem. Céltalanok lettek a napjai, és teljesen feleslegesnek érezte magát. Csak bámulta naphosszat a horizontot közel a vízhez, az élet értelmén elmélkedve. A rá következő hetekben Albert megváltozott, amíg én Lilianékkel lógtam. Ugyan senki sem akarta elhinni, még én sem, de Albert bizony depresszióval küszködött. Nem hittük, hogy lehetséges egy gépnél, de úgy látszott még is. Haragot nem érzett senki iránt, de elveszettnek érezte magát. A baj viszont a közelben leselkedett. Liza vissza-vissza járt az otthonunkhoz, hogy a távolban figyelhesse Albertet. Még képeket is készített róla telefonjával. Nézte, ahogy karjaival homokból, gallyakból és kövekből alkot valamit a parti talajra. Nézte, ahogyan Apámmal társalog és velem, már amikor otthon voltam. Majd végén arra az eredményre jutott, Albert egy értelmes gép.
Reggelre meg is történt a baj. Gyanútlanul mentem be az nap az iskolába széles mosollyal az arcomon. Viszont, ami ott fogadott rideg volt. Mindenki csak engem bámult össze súgva rólam. Elsőnek nem értettem mi van, de mikor bementem az osztályba Lilian ezzel támadott le.
- Ez igaz? Tényleg van egy élő androidod?
- Ezt kitől hallottad?
- Hát Liza mondta.
- És ő honnan vesz ekkora baromságot? - Ekkor már belém állt az ideg. Próbáltam le tagadni a dolgot, de nem sok sikerrel.
- Ami engem illet nem hiszek neki, csak feltűnési viszketegsége van megint biztos, és a fél iskola így van vele. - Felelte Lilian.
Megbocsájtasz? - Mondtam Liliannek, majd ott hagytam őt és felkerestem Lizát. Nem volt nehéz megtalálni, hiszen mindenki körülötte tolongott, hogy megtudjanak még többet erről a rejtélyes androidról.
- Beszélhetnénk négy szem közt? - Léptem oda hozzá, aki elégedett mosollyal tekintett vissza rám.
- Bármit is akarsz mondani, itt megteheted.
- Ha most nem jössz velem nagyon meg fogod bánni. - Fenyegettem meg Lizát, csak hogy el tudjam onnan csalni. Természetesen nem volt semmi terv. Magam sem tudtam, hogy hogy is bánná meg, de bevált. Liza ott hagyva a többieket egy kihalt részre mentünk a lépcsőházban.
- Mit akarsz? - Dünnyögte Liza a szemét forgatva.
- Te kémkedtél utánam? - Támadtam le egyből.
- Na és ha igen? - Vonogatta a vállát.
- Te tényleg kattant vagy.
- Ennyi? Mert ha nincs más én...
- Na ide figyelj! - fogtam meg a felső karját.
- Eressz már el!...
- Ez most nem vicc. Te nem értheted, de komoly dolgokról van itt szó.
- Igazán? Fejtsd ki!
- Nem lehet, de azonnal vissza kell vonnod kijelentésedet! - Mondtam nyomatékosan. - Mondd, hogy hazudtál!
- Na és ha nem? - Vigyorgott rám, de erre nem tudtam mit mondani, pedig kerestem a választ. A végén csak lehajtott fejjel eleresztettem a lányt. - Sejtettem. Most ha megbocsátasz...
- Kérlek! - Könyörögtem neki. - Sok múlik ezen.
Liza látta rajtam mennyire kétségbe voltam esve, ezért el is hitte, hogy itt többről van szó, mint holmi családi robotról.
- Sajnálom, de már túl késő... Ha vissza is vonnám kijelentésem ennek a híre már túl nőtte az iskolát.
Ekkor egy világ omlott össze bennem. Úgy éreztem mintha az egész életem romokban heverne. Pár perccel később felhívtam apámat, figyelmeztetni. De igaza volt Lizának, már túl késő volt. Apám egyből haza rendelt, és én siettem ahogy tudtam. Többen a gyerekek szülei közül már a házunk birtoka előtt álltak és kémleltek befelé. Ekkor érkezett meg a helyi híradó is. Apám próbálta őket elhajtani egyre erőszakosabban, de csak nem távoztak.
- Itt állunk egy szerény kis tengerparti ház előtt, ahol egy család egy igen érdekes androidot bújtat. A híresztelés szerint ez a kis android egy tudattal rendelkező lény. De vajon igaz ez? Erről kérdeztük nemrégiben az apát, aki állítólag saját fiának készítette a robotot sok évvel ezelőtt, de egyelőre nem volt hajlandó nyilatkozni. - Mondta a riporter a kamerába, miután bejátszották apámat, mikor megpróbálták megkérdezni a dolgokról.
- Kérem távozzanak!
- De kérem, csak pár kérdésre válaszoljon! - Kiabáltak utána, mire Apám megfordult.
- Nem mondom még egyszer. Távozzanak vagy kihívom a rendőrséget! - Mondta a riporternek majd bement a lakásba. Ezzel megszakították a bejátszást és élőben folytatták tovább.
- Mint megtudtuk Novák Péternek, az Epsilon Nova Industries alapítóatyának és vezérigazgatójának, aki eddig rejtélybe burkolózva élte mindennapjait, most napvilágra kerültek titkai. Novák Péter már számtalan áttörést ért el a gyárak és kitermelők automatizálása terén, és beszédet is mondott az ENSZ egyik ülésén az automatizálás fontosságára hívva fel a figyelmet. Most a legnagyobb kérdés az, hogy vajon tényleg sikerült e létre hoznia ennek az embernek a világ legelső tudattal rendelkező androidját, vagy csak átverés az egész? Tartsanak velünk legközelebb is, amint megtudunk valamit értesítjük önöket. A stúdióé a szó.
- Köszönöm! Novák Péter egy korábbi interjújában elmondta, hogy álma egy stabil, automatizált gazdaság létrehozása, ami...
Szakadt félbe az adás, mikor apám kinyomta a tévét. Mind végignéztük a riportot és ekkor nagyon sok olyat tudtam meg az apámról, amit eddig nem tudtam. Ezek után más szemmel kezdtem el nézni apámat - nem feltétlenül rossz szemmel, de máshogy.
- Most mit teszünk? - Kérdezte anyám apámtól, ki a fejét fogva gondolkozott.
- Először is megvárjuk, amíg megunják. Addig is Albertnek bent kell maradnia. Még az ablakok közelébe sem mehet. Világos Albert?
- Értettem uram! - Tisztelgett karjaival, majd egy dalt dúdolgatva, ritmusra járva elballagott a szobámba.
Utána mentem, mivel viselkedése kicsit kiakasztott. Túl lazán vette a dolgot. Ekkor láttam igazán mit tett vele a távollétem. Majd Albert nagy lelkesen tovább dalolgatott magára dobva egy takarót a sarokban. Iszonyú mérges lettem apámra.
- Ennek mégis mi értelme? - Léptem apám elé.
- Mit mondtál fiam? - Szigorú hangsúlyával ugyan kicsit megijesztett, de nem érdekelt.
- Előbb-utóbb úgyis kiderülne. Akkor miért ne lehetne most?
- Ezt nem te döntöd el fiam!
- Hanem? Te? Ugyan tudod, hogy egy érző lényt hoztál létre, mégis úgy kezeled, mint a saját tulajdonod. Mintha csak egy darab tárgy lenne.
- Nem tűröm ezt a hangsúlyt fiam.
- Miért? Mi lesz? Talán megversz? Te, a nagy pacifista?
- Azt ajánlom most fogd vissza magad fiam, mielőtt baj lesz.
- Baj? Baj az már van. Nem veszed észre? Lassan széthullik a világod, de tudod mit? Meg is érdemled. Mert sem én, sem Albert nem vagyunk a te kísérleti patkányaid, ezt jobb ha beletömőd abba az elszállt agyadba!
Ekkor Apám nekem rontott, de nem futottam el. Gondoltam viselje majd tettei következményeit, és ha majd egyszer elhagyom, tudja majd meg, hogy ez mind miatta történt. Agyba főbe vert. Anyám próbálta leállítani szavakkal, közbelépéssel, de csak ő járt rosszul, amikor apám fellökte. Apám teljesen bekattant. Még egy héttel az eset után is kék foltos voltam mindenhol. Mikor kitombolta magát rajtam, eleresztett és nagy lihegve felállt. Fájdalmakkal küszködve feltoltam magam a földről pulcsim ujjába törölve a véres számat, miközben gyűlölettel teli szemekkel néztem apámra. Anyám addig csak sírt a sarokban kuporogva.
- Ez a helyzeten mit sem változtat. Megverhetsz ahányszor csak akarsz, de akkor is csak egy kattant öregember maradsz. - Majd feltápászkodtam és sántítva bementem a szobámba.
Apám ekkor fogta magát és elviharzott egyenesen a helyi kocsmába leinni magát. Utólag már látom, én is követtem el hibákat. Az egyik nagy hibámat még aznap éjjel követtem el. Hajnali kettőre járt, anyám már mélyen aludt az ágyukban. Apám még ekkor sem tért haza, de nem izgatott. Fogtam a táskámat és amit tudtam belegyömöszöltem, majd lerántottam Albertről a takarót.
- Most elmegyünk. - Mondtam neki, mire felkaptam dokkolóját is.
- Nicolas! Ez nagyon nem jó ötlet. Apád megtiltotta, hogy...
- Cseszek rá, hogy mit mondott! Többet nem parancsolhat nekünk. - Szakítottam félbe. - Szóval? Velem jössz?
Albert akkora már nagyon jól ismerte az emberi mimikákat. Mint egy kutya, a legkisebb mozdulatból is megtudta állapítani az ember lelkiállapotát. Jól látta testbeszédemben, hogy megszakadt volna a szívem ha akkor nemet mondott volna, ami leginkább a szememen tükröződött. Kis feszült várakozást követően így felelt:
- Oké Nicolas... Veled megyek.
Nagy örömmel töltött el válasza. - Legalább mi tartsunk össze, ha már mindenki ellenünk van - gondoltam, majd kisurrantunk a legnagyobb csöndben az éj leple alatt.
Reggel apám félrészegen tért haza a kocsmából. Nagyon sajnálta a történteket, de elkésett. Akkorra már rég messze jártunk. Mikor helyettem csak az üres szobámat találta, pánikba esett. A haját tépdesve járkált fel és alá ezt mondogatva: - Ne, ne, ne... Ez nem lehet.
- Nancy, Nancy! - Rángatta fel álmából anyámat.
- Mi történt? - Mormogta anyám félálomban.
- A fiunk eltűnt. - Ekkor anyám hirtelen felült.
- Mi?! Az nem lehet!
- Pedig de... Fogta Albertet és az éjszaka lelépett... Most mit tegyünk? - Kérdezte magától halántékát fogva, miközben fel-le járkált a szobában aggodalmasan.
- Hívjuk a rendőrséget!
- Ne, nem! Azt nem tehetjük. - Anyám e kijelentésre nagy haragra gerjedt.
- Hogy mi? A fiunk eltűnt, te meg még mindig a nagy tervedet próbálnád megmenteni? Hát milyen apa vagy te?
Apám erre teljesen összeomlott. A falnak dőlt fejét fogva, majd könnyekben tört ki egyre lejjebb csúszva a falon. - Igazad van. - Szipogott fel. - Mégis hogy tehettem ezt?... - Zokogása egyre hangosabb lett, de anyám, mivel még mindig szerette őt, legyen akármilyen elfuserált, letérdelt hozzá és átölelte. Ezután apám így szólt hozzá: - Rendben van... De adj egy napot, hogy megkereshessem! Ha nem sikerül, akkor bejelentjük az eltűnését.
Eközben én és Albert a lagúnához mentünk, amit Lilian mutatott, reménykedve benne, hogy felbukkan ő. Nem sokkal rá így is lett, de nem volt egyedül.
Miközben a két sráccal nevetgélt észrevett a távolból. Örömöt láttam az arcán, de mosolya gyorsan lefagyott, amikor Albert belépett a képbe.
- Most jobb ha hazamentek! - Nézett közben rám.
- Tessék? Még csak most jöttünk. - Majd a srác előre tekintett, amerre Lilian is, de nem látott meg minket. Addigra már mindketten elbújtunk a fa mögött. - Mi az? Mit nézel? Talán szellemet láttál? - Nevetett fel a fiú.
- Most tényleg menjetek! Majd később elmagyarázom.
- Hát jól van. - Majd még utoljára a partra nézett a fiú, de mivel most sem látott és hallott semmit, értetlenül, de szót fogadott gyerekkori barátjának. - Akkor majd később.
- Rendben és köszi! - Felelte Lililan, majd mindkettő srác visszafelé kezdett el indulni.
Lilian lassan előrébb lépegetett hátra fordulgatva, hogy biztos legyen, hogy senki se látja. Mikor odajött hozzánk előbújtam a fa mögül vállamon a táskával. A lány teljesen el volt képedve, mikor Albert is elő bukkant.
- Üdvözlet! Bizonyára te lehetsz Lilian. Már sokat hallottam rólad. - Felelte Albert.
- Valóban? - szólalt meg tátott szájjal, mire rám nézett értetlen szemeivel. - Szóval igaz. Tényleg van egy androidod. Ezt nem árulhattad el nekem.
- Igen, így van... De ő nem egy átlagos android.
- Ezt hogy érted? - Már nyitottam ki a számat, de Albert megelőzött.
- Úgy kedveském, hogy én élek, de nem átvitt értelemben. Ahogy a mondás tarja: Gondolkodom, tehát vagyok.
- Ez most komoly? - Teljesen meg volt szeppenve, mire én csak vállat vontam erre. - Ezt... Ezt nem hiszem el.
- Pedig jobb lesz ha elhiszed. - Válaszoltam.
Nem sokkal később a homokban ültünk, miközben Albert előttünk nem messze építgetett mindenféléből, amit csak talált. Közben kedvenc dalát dúdolgatta az Óz, a csodák csodája főcím dalát.
- Ezt gyakran csinálja? - Kérdezte Lilian.
- Mit? A dalolgatást? Mostanában eléggé sokat. Új szokása, mióta... - Hallgattam el bűnbánóan.
- Mióta?
- Azóta, hogy veletek lógok. Kissé szívén viselte a dolgot, hogy magára hagytam.
- Úgy beszélsz róla, mint egy emberről.
- Mert az is... Részben. Tudod már 6 éves korom óta meg van és sokszor lepett már meg értelmével. Nem is hinnéd hányszor.
- De hogy tudtátok ennyi éven át titokban tartani?
- Hát úgy hogy nem jártunk sehova. Szerencsére szomszédjaink távolabb éltek tőlünk így nem sok ember látta, és aki látta is csak egy drága játékszernek nézte.
- És most mi a tervetek? Hová mentek?
- Még nem tudom. - Bámultam előre az óceánt nézve. - Minél messzebb innen.
- De Nicolas, mi lesz a szüleiddel.
- Áá... - Vontam vállat a kérdésre, mint akit hidegen hagy a téma. - Nem érdekel.
- Valószínűleg már bejelentették az eltűnésed. Előbb-utóbb meg fognak találni.
- Ne legyél ebben ennyire biztos. Apámat jobban érdekli Albert és a nagyra törő álmai, mint én. Nem fogja felhívni a rendőrséget, ebben biztos vagyok.
Eközben apám az iskolai kapcsolataimat faggatta ki, és vajon ki árulta el, hogy hol találhat? Hát persze, hogy Liza, az a kis nem mondom mi.
- Te ugye közelről ismered a fiamat? - Kérdezte apám Lizától az iskola előtt állva.
- Attól függ hogy nézzük. - Válaszolta rágógumit rágcsálva.
- Tudod hol van a fiam?
- Sajnos nem... De tudom hol lehet.
- Na és? Hol? - Feszengett apám előtte. Minél előbb ki akarta húzni belőle a választ, mielőtt teljesen felszívódtam volna.
- Hát már nem nagyon emlékszem. Talán néhány papíros felfrissítené az emlékezetem, ha érti mire gondolok. - Nézett vissza halál komolyan apámra.
- Te kis... - Mérgelődött apám, miközben a farzsebébe nyúlva elővette pénztárcáját. - Nesze! - Adott oda neki 20 dollárt az infóért cserébe. - Na most mondd meg hogy hol van!
Liza elvéve a pénzt gonosz vigyor ütött ki arcán.
Nem sokkal később lent a lagúnánál a szikláknál ücsörögve bámultuk a naplementét Liliannel, mikor így szólt:
- A szüleim nem lesznek oda, hogy veletek vagyok.
- Miért?
- Hát tudod, mióta kiderültek a dolgok, azt mondták tartsam távol magam tőletek.
- Semmi okuk nincs félni.
- Én azt jól tudom, de ők máshogy vannak ezzel. Volt is nagy vitánk ebből, de nem fejtették ki miért.
- Értem. - Feleltem, majd Lilian így folytatta:
- Tudod, még csak nemrég találkoztunk, de úgy érzem benned megbízhatok. - Nézett rám csillogó szemekkel, majd lassan a kezemre rakta kezét.
- Ha tudnád mióta vágytam téged megismerni. Már az első találkozásunk óta úgy éreztem, hogy nekünk van még közös jövőnk, vagy legalábbis reménykedtem benne.
- Igazán? - Felelte, miközben egyre közelebb hajoltunk egymáshoz.
Csak úgy forrt a levegő kettőnk között, amit Albert is végig kísért a parton bámulva minket. Az ajkaink már majdnem összeértek. A vágy olyan hatalmat öltött bennem, hogy nem bírtam neki ellentmondani, olyannyira megbabonázott. Ekkor egy kétségbe esett hang zavarta meg a pillanatot.
- Nicolas! - Egyből felismertem apám hangját. - Nicolas, merre vagy?!
- Mennünk kell, gyorsan! - Feleltem, majd a kezét fogva gyorsan felsegítettem a földről. Albert is hallotta a hangot, ki ebben a pillanatban az ösvényt figyelte, ahonnan a hang jött. - Albert! - Szóltam oda hozzá minél halkabban, nehogy apám meghallja, de elég hangosan, hogy Albert igen. - Gyere! - Nézett rám, de már túl késő volt.
Felbukkant apám az ösvényen kiszúrva őt a parton. Ekkor mi gyorsan elbújtunk, de nem hagytam ott Albertet.
- Albert! - Futott oda apám hozzá. - Nem esett bajotok? Nicolas hol van? Jól van?
- Ő igen, de nem e miatt aggódnék. - Felelte Albert. - Követtek téged. Mint egy vadászkutya hallotta meg az érkező furgon hangját. Apám hátra nézett, de még nem látott senkit.
- Tévedsz nincs ott senki.
- Csak hallgasd! - Felelte Albert, mire apám az ösvényt vizslatva kémlelte a hangokat. Pár pillanattal később morajlás hangjára lettünk figyelmesek, ami egyre hangosabb lett. Majd felbukkant a furgon benne a riporterekkel.
- Hogy az a... - Mormogott apám. - Maradj mögöttem! - Állt Albert elé, takarva őt, amennyire csak tudta, de nem sok értelme volt.
Ekkor mi is előbújtunk rejtekünkből. Majd mikor lassan a partra gurult a furgon a riporternő és a operatőr egyből kiszálltak a kocsiból és letámadták apámat.
- Péter, Péter! - Szólította apámat, aki már nem tudott kibújni a dologból. - Igaz, hogy egy öntudattal rendelkező androidot állított elő? - Dugta oda a mikrofont. Apám ekkor már nem tehetett semmit. Egy kis hallgatást követően elállt Albert elől és így felelt: - Igen, igaz.
- Vedd a gépet! - Szólt oda a riporter az operatőrhöz, miközben mi a háttérben figyeltük az eseményeket.
- Ő itt Albert! - Felelte apám.
- Üdvözletem! - Válaszolta Albert.
Apám ezt követően hátra nézett felém. Tekintete arról árulkodott, hogy most egy igen fárasztó időszak veszi majd kezdetét, és így is lett.
Az esetet gyorsan felkapta a világsajtó. Egy héten belül Albertből világszenzáció lett. Mindenféle Interjúra hívták be Albertet és apámat, amiken Albert sorjában bizonyította tudatos lényét.
- Ma egy igen érdekes vendéget fogadhatunk köreinkben. - Nézett a kamerába a műsorvezető. Én eközben otthon néztem a tévében az élőadást. - Állítólag ezt a kis androidot még a fiának tervezte az apja kiskorában. Nem meglepő egy olyan embertől, aki már oly sok áttörést ért el a Mesterséges intelligencia fejlesztése és a robotika terén, hogy előbb-utóbb előáll egy igazi tudatos géppel, de ami meglepő, hogy ezt évekig eltitkolta a nyilvánosság elől. Köszöntsék nagy tapssal Novák Pétert és az ő androidját Albertet! - Mondta majd hatalmas üdvrivalgás közepette besétált apám széles mosollyal az arcán, mögötte Alberttel.
- Üdv Jim! - Ráztak kezet a műsorvezetővel, majd leültek a helyükre.
- Na szóval, Albert!
- Igen Jim?
- Igaz-e az, hogy játszi könnyedséggel mentél át a Turing teszten?
- Igen, így volt.
- Hát ez elképesztő. - Felelte a műsorvezető. - Akkor te már igazi embernek érzed magad, nem igaz?
- Hát nem tudom Jim. Csak annyira, amennyire te gépnek. - Felelte Albert, mire a műsorvezető felkacagott a teremben jelenlévőkkel együtt.
- Ez már igaz... - Felelte, majd így folytatta. - Na és Péter! Mi volt a célja Albert megalkotásával?
- Hát nem elsősorban a fiamnak terveztem őt. - Felelte apám, amire bennem az interjút bámulván egy kisebb harag gerjedt. - A fő célom vele az volt, hogy majd a közelgő marsi kolóniát, melyet a cégem fog finanszírozni és indítani, ő vezesse majd.
- És ehhez mi értelme volt őt előbb megtervezni? - Kérdezte a műsorvezető.
- Nos... - Felelte apám, de Albert félbe szakította.
- Erre tudom a választ, ha nem haragszol meg Péter. Azért jöttem előbb a világra, hogy emberi érzelmeket tanuljak, hogy megtanuljam milyen embernek lenni, mielőtt több száz ember sorsáról fogok dönteni.
- Igaz ez? - Kérdezte apámat.
- Igen, Albert jól mondta. Úgy gondoltam, mielőtt vezetné az embereket, humanitárius gépet faragok belőle, apránként adagolva neki az ismereteket, mint egy gyereknek.
- Értem, és hogy gondolja ezt, hogy egy ilyen kis android majd egy egész világot fog vezetni? Ahhoz nem túl kevesek a képességei? ...már ha meg nem sértem.
- Nem sért meg, jogos a kérdés. Azt elárulhatom, hogy Albert nem mindig lesz egy szimpla android. Ha eljön az ideje, egy szerverszobára fogom feltölteni az adatait, és egy kiterjedt hálózaton fog mozogni.
- Ha jól tudom magának van egy másik, erre a célra szakosodott gépe, ami jelenleg az ön cégének a lelke és irányítja az automatizált gyárait és kitermelőit.
- Igen, de az közel sem olyan fejlett mint Albert. Ugyan azzal is vannak nagyratörő terveim, de jelenleg azt nem tervezem bővíteni. Jelenleg egy elszigetelt hálózaton működik és irányítja a munkálatokat.
- Ha megkérdezhetem, mik azok a tervek?
- Hát Jim, nem titok, hogy a jövőben, ha minden jól megy, a világ gazdaságát akarom vele szabályozni, hogy ne kelljen még egyszer át éljünk egy gazdasági válságot.
- Értem, hát nagyon köszönöm, hogy itt voltak!
- Én köszönöm! - Felelte apám, majd Alberttel együtt kisétáltak a teremből.
Albertben ez idő tájt, csak mélyült depressziója. Egyik interjúról a másikra rángatták és közben végig arra gondolt, vajon viszont lát e még valaha. Bennem is hasonló kérdések játszódtak le a középiskola alatt. Minél távolabb kerültünk egymástól, annál inkább hiányzott a másik, de sajnos elérhetetlenné váltunk egymásnak. Mióta Albert léte a napvilágra került, apám kísérte végig az úton, aki tisztelve őt végig is ment.
Eközben én a tanulmányaimra koncentráltam, mint informatikus. Liliant azóta a nap óta nem láttam. Mikor szülei tudomást szereztek az androidról féltették a lányukat a közelében, mert még nem tudhatták miféle is ő. Ezért még abban az évben kiíratták Liliant az iskolából és elköltöztek. A szívem majd meghasadt, de nem tudtam mit tenni. Az események nem úgy alakultak, ahogy nekem a legjobb lett volna, de hát kinek alakulnak úgy? Nem volt más választásom, csak menni előre az ismeretlenbe.