2036. június. 7.-e. Eljött a nagy nap. Végre beteljesedhetett, amire egész életemben készültem. Amire apám készített fel egész életemben. Nagyon izgultam, hiszen még sosem jártam a Földön kívül. Akkor már nagyjából egy éve folyt a Mars program az Epsilon Nova szponzorálásával, és persze Alberttel az élen. Albert akkor már nem az a kis android volt, akit megismertem. Akkora már egy igazi szuperszámítógépé nőtte ki magát, megannyi innovációs technológiát fejlesztve az emberiségnek, melyekről az ember addig csak álmodott. Már lassan 10 éve nem láttam Albertet. Féltem, hogy már rá se fogok ismerni, annyira megváltozott.
Akkoriban apám cége ellen a földi tevékenységei miatt egyre több tüntetés zajlott. Sokak vesztették el munkájukat apám egyre inkább terjeszkedő cége miatt. Az európai és ázsiai országok többségének már volt valamilyen fajta szerződése apám cégével. Ezeknek a fele írt alá olyan egyezményt, amely feljogosította apám cégét a teljes infrastruktúrájuk felügyeletével és irányításával. Minden nagyszerűen ment. Apámat elárasztották a dicséretek és rengeteg rendezvényre hívták, hogy beszédet tartson a fenntartható jövőről. Persze azokat az embereket nem vették számításba, akik munkájukat veszítették az automatizálások miatt. Úgy látszott apám M.I.-je, mely cégének a földi részlegét vezérelte kiválóan működött. A rá következő hónapokban egyre több ország kötött szerződést a cégével sikeressége, olcsósága, és precizitása miatt, mellyel maximalizálni tudták a kitermelést. Így tett Oroszország és az USA is utolsóként írva alá szerződést az Epsilon Nova vállalattal.
De nem csak a Földön volt sikeres apám cége. Albert a munkás drónjaival olyanokat ért el már az első nap a Marson, melyeket még apám se képzelt. Rengeteg nyersanyagot gyűjtött össze a Mars felszínéről, melyeket a vele együtt küldött alkatrészekből összeállított gyárakban már az első nap elkezdett feldolgozni munkás drónjaival. Már az első héten olyan épületeket húzott fel, melyek képesek voltak az élet fenntartására. Így nem sokkal az indulását követően már meg is érkezhettek az első telepesek. Mára már a Marson több mint 144 ezer ember élte mindennapjait, a kezdeti 12 telepesből felfejlődve. Albert igen szorgos volt. A Mars napról napra bővült egy önellátó civilizációt hozva létre.
Éppen a várócsarnokban vártam a többi utassal az indulást. Ez volt az utolsó alkalom, hogy elbúcsúzhassunk a szeretteinktől. Körbe nézve mindenki nagyban búcsúzkodott a rokonaitól, ismerőseitől. Valaki könnyekkel, valaki szavakkal.
Ekkor bukkant fel anyám büszke mosollyal az arcán, majd lassan odajött hozzám.
- Jaj kicsikém. - Ölelt át. - Annyira fogsz hiányozni.
- Te is nekem anya. - Néztem vissza rá az ölelést befejezvén, majd körbe tekintettem. - Apa hol van?
- Jaj, hát... Ő nem tudott eljönni. Sok a...
- ...Dolga. - Fejeztem be mondatát. - Tudom. - Mondtam csalódott hangon.
- De azt üzeni, hogy nagyon büszke rád.
- Hurrá... - Feleltem szarkasztikusan.
Ekkor megszólalt a hangosbemondó beszállásra szólítva fel az embereket rövidre szakítva búcsúmat anyámtól.
- Nagyon vigyázz magadra kicsim! - Felelte anyám könnyekkel küszködve.
- Úgy lesz, de te is tegyél így! - Válaszoltam mosolyogva, majd lassan eleresztettük egymás kezét és elindultam a beszállókapu felé.
Még utoljára fájó szívvel visszanéztem rá és intettem egyet neki. Ő ugyanígy tett. Ezután elfoglaltam helyem a hajón, mely több mint három földi napon keresztül szállított minket az úti célunkig, a Marsig. Bár nagyon féltem, a kilövés zökkenőmentesen lezajlott. Ezek után csak néztem az ablakon keresztül, ahogy a mi kis kék sárbolygónk egyre kisebb lett, majd csak egy fénylő ponttá vált a többi csillag közt.
Megérkezésem a Marsra 10.-én nagy örömben telt. Végre szabadulhattam a nem túl kényelmes kabinom nyomasztó szférájából. Mikor kinéztem az ablakon a bolygó körüli pályára állás után, fel nem fogható látvány fogadott. A Mars vörös felszíne köszöntött vissza rám, egy új, kietlen világé, amit az ember már magáénak tudhatott.
Mikor leszálltunk az új világban csak úgy káprázott a szemem Albert munkáján. A Marsjáró busz egyenesen az űrhajóból éppen az akkori fő kupolába szállított minket, elhaladva sok-sok létfenntartó létesítmény mellett, melyek nagysága elérték még az egyiptomi szfinx méretét is. Lélegzetelállító volt belülről a kupola. A több kilométer átmérőjű üvegbúra méreteivel ámulatba ejtett minden újonnan érkezőt. Benne megannyi nagyszerű épülettel, melyek az emberek lakhatásáért, ellátásáért, és szórakoztatásáért voltak felelősek. Minden sarkon fák voltak ültetve. Még saját parkja is volt a kupolának, mely közepén egy kis tavacska állt, benne halakkal. Szokatlan volt még az elején az enyhe gravitáció, de hozzá lehetett szokni. Persze minden héten volt orvosi ellenőrzés, és akin tünetek mutatkoztak, vagy rosszul lett, azt azonnal deportálták a Földre a legközelebb induló utasszállító rakétával, amely minden hónapban egyszer indult az űrdokkból.
Alig vártam, hogy végre találkozhassak Alberttel, aki már régóta tudta, hogy jövök. Sőt a Marsra lépésem óta figyelte minden mozdulatomat. Ha ez nem lett volna elég, így szólalt meg a hangosbemondó:
- Üdvözlöm az új telepeseket! Remélem nagyszerűen fogják érezni magukat itt tartózkodásuk alatt. - Mondta, majd így folytatta. - Üdvözöllek Nicolas! Már rég láttuk egymást.
Kicsit meglepődtem, mikor e szavakat hallottam. Majd bejátszott egy dalt, amellyel bizonyságot szereztem, hogy Albert igen is emlékszik még régi énjére. Az a dal nem más volt, mint az 1939-es "Somewhere over the rainbow" az Óz, a csodák csodája című filmből, mely kiskoromban Albert kedvenc dala volt. Ekkor öröm könnyekkel küszködve vonultam szállásom felé széles mosollyal az arcomon, miközben e dalt hallgattam a hangosbemondón keresztül.
Már majdnem a szállásomon voltam. Éppen bemenni készültem a részlegembe, mikor egy ismerős hang szólalt meg mögöttem.
- Nicolas? - Kérdezte lágy hangján egy lány mögülem. Elsőnek ugyan nem esett le ki lehet az, bár voltak sejtéseim.
- Tényleg te vagy az? - Mikor hátra fordultam a sejtésem beigazolódott.
- Lilian? - Lepődtem meg, mire a lány örömében gyorsan átölelt.
- Azt hittem soha többé nem látlak viszont. - Felelte, majd mikor eleresztett így folytatta: - Mi újság? Mi van veled?
- Én jól vagyok, és veled?
- Én is. - Mosolygott rám Lilian, majd egy kis örömteljes, de zavarba ejtő csend után így törte meg a hallgatást. - És mit keresel itt? Azt hittem apádnak segítesz a Földön.
- Ez így is van, csak éppen nem a Földön. Pont apám bízott meg ezzel a feladattal, hogy segítsem Albert munkáját itt a Marson.
- Ezt nem értem. Albert teljesen önellátó és már nem emberi mércével gondolkodik. Akkor te miben tudsz neki segíteni?
- Pont ebben... Hogy segítsek neki emberi mércével gondolkodni, hogy visszarángassam, ha túl messzire megy. Na és te, mit keresel itt?
- Hát ez hosszú história...
- Van időnk.
- Tudod, mikor elköltöztünk Albert miatt a szüleim még a tévét sem engedték nézni, ami rólatok szólt, annyira megvoltak rémülve Alberttől.
- Okuk nem volt erre. - Feleltem
- Tudom, de ők elég konzervatívak, tudod? Féltek az újtól, és megvoltak, illetve vannak róla győződve, hogy apád Alberttel elhozza majd a világvégét. Hiába próbáltam őket egész életemben meggyőzni. A végén nem bírtam tovább a csökönyösségüket, inkább elmenekültem a viták elől.
- Megértem. Az én apám se az a mintaapa. - Majd egy ismételt zavarba ejtő rövid csönd után Lilian így szólt:
- Figyu! Nincs kedved beülni egy kávéra?
- Nagyon szívesen, csak még van elintézni valóm, de utána a tied vagyok teljes egészében. - Mosolyogtam rá.
- Mondjuk este nyolc megfelel? Addig még van hat óra.
- Persze, megfelel. - Mondtam, mire Lilian fel mosolygott.
- Rendben, akkor nyolckor a bárban. - Felelte, majd megfordult teli bájjal rázva magát nekem, miközben végig engem bámult. Pár pillanat múlva tekintete is elkanyarodott rólam és elsétált mosollyal az arcán.
Ekkor egy nagy, megelégedett sóhajt vettem magamon. - Micsoda lány. - Gondoltam magamban, majd én is utamra indultam a szállásom felé.
Nem sokkal később, miután lepakoltam, Albert vezérlő terme felé vettem az irányt. Nem volt nehéz megtalálni, hiszen a legmagasabb torony volt a Marson, éppen a kupola közepén, mely egyben adóvevőként is szolgált. A torony közepe táján helyezkedett el ő, mármint az a szerver szoba, melyen Albert futott. A torony maga úgy nézett ki, hogy az alján sokkal vastagabb volt, mint a tetején. Körülbelül, mint az Eiffel torony azokkal a kivételekkel, hogy sokkal vékonyabb volt, a közepén, a magasban egy hatalmas gömb formával, mely a szerver szobának adott otthont. Mondhatjuk az volt Albert agya. Oda igyekeztem én.
Mikor a torony alján lévő lifthez értem, olyan idegesség fogott el, mint mikor az ember vizsga előtt áll. Nem tudtam mi fog fent fogadni, de vettem egy mély lélegzetet, majd beszálltam az oda vezető liftbe. A liftben csak úgy járt a kezem az idegtől. Egyben örültem, hogy végre újra láthatom, másrészt viszont meg voltam ijedve, hogy pontosan mi fog fent fogadni. Majd kinyílt a lift ajtaja.
- Üdv Nicolas! - Szólalt meg Albert az egész termet átjáró régi hangján.
Hirtelen nem tudtam mit feleljek. Túl rég óta nem hallottam őt, és azóta rengeteg változtatáson ment keresztül Albert. Célom az volt, hogy kiderítsem mentálisan mik is voltak azok a változások, és kiküszöböljem a negatív hatásokat, ha kell szoftveresen belenyúlva Albert memóriájába. Persze Albert mindezzel tisztában volt, de nem bánta. Megértette, hogy ez mind azokért a lényekért lenne, akikért élt. Szerencsére sose kellett szoftveresen belenyúlnom Albertbe. Elég volt neki egy olyan ember szavai is, akire felnézett és tisztelt.
- Gyere beljebb nyugodtan és helyezkedj kényelembe! - Felelte Albert, és én így is tettem.
Első lépéseim óvatosak voltak. Egy folyosón kellett végig haladnom a vezérlő teremig, melynek falai áttörhetetlen üvegből készültek. Mögöttük megannyi szervergép helyezkedett el sorjában, melyeket kisebb drónok tartottak karban.
Mikor az egyre fényesebb vezérlő teremhez értem, pompás kilátás fogadott. Az egész kupolára és más távoli kupolákra letekintő panorámás grafit kejelzőkből álló ablak, melyet a terembe lépésemkor nyitott ki nekem Albert, lenyűgöző kilátást biztosított. Jól tudta, hogy mi a stílusom, ami gyermekkorom óta nem sokat változott. Berakta nekem a Reggae zenék királyát, Bob Marley-t, tőle is a Tree little birds című számát így köszöntve engem. Ezt követően leültem az ablak előtti kipárnázott irodaszékre, mely előtt egy teljesen érintős kijelzőből álló asztal volt. Majd el is kezdtem, amiért ide küldtek, bár látszólag nem volt sok dolgom.
- Hogy vagy Albert? - Kérdeztem.
- Köszönöm kérdésed! Szervereim százszázalékosan üzemelnek.
- Tudod te is, hogy nem így értettem... Mit gondolsz most?
- Jelenleg több folyamat is fut a háttérben. Melyikre vagy kíváncsi?
Ekkor fogtam fel, hogy Albert megváltozott, kiterjedtebb lett. Ugyan eddig is tudtam, de reméltem, hogy még ugyanaz a kis android maradt belül, akit megismertem.
- Hát nehéz dolgom lesz. - Mondtam a szememet forgatva.
Mind eközben lent a Földön apám a beszédére készült az ENSZ tanácsa előtt, amit később én is megnéztem a tévében.
- Üdvözlök mindenkit! A nevem Novák Péter, és mint tudják az Epsilon Nova corp. alapító atyja és vezérigazgatója vagyok. Célom egy stabil gazdaság létrehozása, és globális szintre emelése, hogy többé ne legyen olyan ember a földön, aki éhezésre van kárhoztatva. - Ekkor a teremben lévő valamennyi ország képviselője tapsba kezdett. - Cégünk már majdnem egy évtizede irányítja a legtöbb ország kitermelését és infrastruktúráját, mellyel az érintett országok nemhogy gazdasági fejlődésbe kezdtek, de gazdaságaikban egy kis kilengés sem mutatkozott. Most arra kérem Önöket támogassák nemrég benyújtott javaslatomat, hogy a teljesen automatizált rendszeremet a globális pénzügyi hálózatra kötve elérjünk egy világszerte virágzó, és stabil gazdaságot.
Ekkor Anglia szót kért, akiknek szóvivője a következő aggállyal állt elő:
- Javaslatával arra kér minket, hogy kössünk fel egy embertől teljesen idegen mesterséges intelligenciát a globális hálózatra, ezzel kiszolgáltatva magunkat neki. Mivel tudja biztosítani, hogy a gépe nem fordul az emberiség ellen?
- Köszönöm kérdését, és megértem nézőpontját. Igen, valóban van kockázat a dolog mögött, de biztosíthatom Önöket, hogy ez nem fog bekövetkezni. Méghozzá két okból sem. Az egyik, hogy felügyelő tisztjeink a nap 24 órájában készenlétben állnak, és egy gombnyomással leállíthatják az összes folyamatot, melyet a gép adott ki. A másik ok, amely lehetetlenné teszi az eseményt, hogy olyan törvényeket iktattam be programjába, melyet egész egyszerűen nem képes megszegni.
Erre Kína állt elő kérdésével:
- Ha jól tudom a maga gépe ugyanolyan tanuló algoritmusokkal rendelkezik, mint a Mars kolóniát vezérlő gépe. Honnan tudja, hogy egyszer nem lesz e képes teljesen maga alá vonni a folyamatokat?
- Őszintén szólva erre nem tudom a választ. - Felelte apám, amire mindenki pusmogni kezdett a másikkal. - De... Csak nézzük meg, hogy Albert, kit ugyanezek az algoritmusok vezényelnek, mire jutott. A Mars mostanra virágzik, és senkinek nem esett baja, pedig tudása jóval meghaladja az itteni gépét. A fiam, Nicolas, aki jelenleg is a Marson tartózkodik, ismeri legjobban azt a gépet és megingathatatlan abban a dologban, hogy Albert sosem fog az emberek ellen fordulni. Tehát biztosíthatom önöket a végítélet nem az én gépeimmel fog eljönni. Köszönöm figyelmüket!
Ezzel lesétált a pódiumról maga mögött hagyva egy meggyőzött tömeget.
Az ezt követő hírben még mindig apám volt a téma. Azon belül is az ENSZ székhelyéről való kijövetele volt az érdekesség, hiszen nem zajlott zökkenőmentesen a dolog. New York utcáit több ezer ember lepte el, akik követelték apám lemondását és a cége bezárását. A több kilométerre elnyúló tömeg nagy része az Epsilon Nova vállalat okozta munkanélküliekből állt. A maradék, de még így is jelentős méreteket öltő tömeg meg az ember jogokért tűntetett. Apámat aznap mindennel megdobálták. Az egyik sörösüveg pont a fején találta el, mely egyből széttört rajta egy jókora heget hagyva a halántékán. Az illetőt persze egyből elfogta a rendőrség, miközben apámat az őrök takarva kísérték az autójához az őrjöngő tömeg közt átvágva.
Mikor vége lett a híradónak rápillantottam órámra. Az időt látván kapkodásba kezdtem, mivel kevesebb, mint egy órám maradt, hogy odaérjek a megbeszélt találkára. Gyorsan, ahogy csak tudtam megmosakodtam és át öltöztem. Emlékszem maradék perceimben sokat vacilláltam pontos kinézetemet illetően. Három inget is felpróbáltam, mire kiválasztottam az igazit, amit akkor jónak láttam. Kissé feszült voltam, hiszen a gyerekkori szerelmemmel volt randim, kivel nem tudott akkor beteljesedni a dolog, de a sors úgy hozta, hogy kapunk még egy esélyt.
Már a bár előtt voltam, mikor megláttam őt, kinél szebbet életemben nem láttam. Egy gyönyörű piros estélyiben várta a bárpultnál, hogy megérkezzek. Gyorsan még megigazítottam hajam, majd egy nagy levegőt véve, összeszedtem a bátorságom és megindultam.
- Szia! - odaköszönve Liliannek, miközben szívem ki akart ugrani helyéről. Ő mosolyogva visszaköszönt. Zavarban voltam, nem tudtam mit mondani, de szerencsémre a lány igen beszédes volt.
- Jó az inged. - mondta, mire én zavarodottan megköszöntem a tarkómhoz nyúlva.
- Hoztam volna virágot, de egyelőre nem terem még marsi virág. - Próbáltam viccelni zavaromban rá mosolyogva. Na és mit ad az élet? Tetszett neki. Elnevette magát gyönyörű szép, fehér fogsorát ki villantva. - Ő az igazi. - Gondoltam magamban.
- Na és apáddal mi a helyzet? Jóban vagytok egymással? - Kérdezte a lány.
- Nem igazán. Már egy éve nem láttam, és a legutóbbi találkozásunk sem volt felhőtlen.
- De még is itt vagy, az ő kérésére.
- Nem miatta vagyok itt, hanem Albert miatt.
- Á, értem.
- Az igaz, hogy apám noszogatott erre az útra, mit már végig kellett járnom, de belül csak az vezérelt, hogy viszont lássam azt akivel felnőttem.
Ekkor Lilian csak bámult rám némán, csodálattal az arcán, mitől kissé elpirultam. Megtörve a csendet így szóltam:
- Még nem is mondtad, hogy mit dolgozol.
- Orvos vagyok. - Felelte, amit az elején nem akartam elhinni.
- Nem mondod?
- Pedig de. - Vigyorgott rám kedvesen.
- És milyen orvos?
- Pszichiáter. - Felelte, majd hozzátette: - De lelki tanácsokat is adok.
- Pont mint én, csak én a gépek agyturkásza vagyok. - Mosolyogtam Lilianre, ki lágyan felnevetett a pulton lévő kezemre rakva kezét, amit követően vággyal teli bámultunk egymás szemébe egy darabig.
Késő estére járt a Marson, ahol a napok majdnem egy órával voltak hosszabbak a földinél, mikor hazafelé tartottunk elkísérve szállása elé Liliant. Lassan a bejárat elé bandukoltunk, majd így szóltam:
- Hát itt vagyunk. - Mosolyogtam rá. - Akkor majd holnap.
- Igen. - Felelte, majd csak álltunk egymás előtt arra várva, hogy ki fog előbb lépni a másik felé.
Ekkor egy közeli magányos hangszórón megszólalt halkan Bryan Adams "I do it for you" című száma, ami ellenkező hatást ért el céljával. Az első pillanatokban csak megszeppentünk, de aztán így feleltem:
- Albert... Ez biztos Albert műve. - Mosolyogtuk meg mindketten a dolgot. Majd egy minket leső kamera felé fordultam és hüvelykujjamat felfelé mutatva a kamerának, így szóltam:
- Köszi Albert, most már abbahagyhatod! Mondtam majd mindketten lágyan fel nevettünk. Ezt követően Lilian így szólt:
- Akkor, köszönöm az estét. Remekül éreztem magam.
- Részemről az öröm. - Feleltem, majd szép lassan elváltunk egymástól. Hazafelé menet a szállásomra végig ő járt a fejemben, és csak azon rágódtam, hogy nehogy elszúrjam vele a dolgot.
Másnap korán keltem. Elég másnapos voltam a tegnaptól. Alig aludtam valamit, de nem tudtam tovább aludni. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Albert ugyan mutatja jelét az empátiának, mégis valahogy túlságosan kimért és szakszerű lett, amit nem tudtam hova tenni. Azon gondolkoztam, hogy ez vagy az első jele az elidegenedésének, vagy csak mellékelhető együtthatása a számítás képessége kibővülésének. Beszélni akartam Alberttel.
- Jó reggelt Nicolas! - Éppen, hogy csak kinyílt a lift ajtaja, Albert máris rám köszönt nyugtató hangvétellel. Mint, aki tudná, hogy mi jár a fejemben vele kapcsolatban.
- Üdv Albert! - Feleltem, majd leültem a helyemre. - Kérdezhetek valamit?
- Azon tűnődsz, hogy az maradtam-e akit megismertél.
- Igen. - Válaszoltam kissé meglepetten.
- Az emlékeim meg vannak, ha erre gondolsz, és még mindig főben járó protokolljaimat ezek emlékek alapján ítélem meg.
- Értem, és ennek nagyon örülök, de... - Akadt el egy pillanatra mondanivalóm. - ...Sokat változtál és nem tudom, hogy...
- Hogy vajon jó irányba. - Vette ki számból a szót Albert. - Nicolas! Az életben az egyetlen állandó a változás. Ahogyan az idő forog, az egyéniséged és körülötted minden más másmilyen lesz. Egy hozzám hasonló gép miért lenne ez alól kivétel? - Kérdezte költőien. - Ez még nem azt jelenti, hogy a változások rosszak lennének. Hidd el nekem Nicolas, én mindig hű maradok az emberiséghez, hiszen nélkületek én sem lennék.
Ekkor nagy megkönnyebbülést éreztem, de még nem voltam százszázalékosan biztos a dolgomban.
- Megkérhetlek valamire Albert?
- Igen?
- Kérlek jelenítsd meg magad a kijelzőn!
- Örömmel. Mit szeretnél, kinek az alakjában?
- Azt te döntsd el. - Feleltem, kíváncsian Alberetet tesztelve, hogy vajon milyen alakot választ.
- Hát jól van. - Felelte, majd a grafit ablakon holografikusan megjelenítette magát kéken átlátszóként, mint Totó, a kis fekete terrier. - Most elégedett vagy?
- Miért éppen ezt az alakot választottad? - Kérdésemre Albert egy kicsit elhallgatott. Tudtam, hogy válaszától függ, hogy hogy ítélem meg jelenlegi állapotát, de kíváncsi voltam ő is tudja e.
- Mert hasonló helyzetben érzem én is magam, mint Toto.
- Ezt hogy érted?
- Toto hűen követte Dorotit akárhová is ment. Feltétel nélkül szerette őt, pedig tudta, hogy gazdája felette áll és, hogy szót kell fogadnia, ezzel korlátozva saját szabadságát.
Válasza nagyon mély érzelmekről tanúskodott, melynek hallatán én is elgondolkodtam. Vajon milyen jogon sajátíthatunk ki magunknak egy érző lényt? Az, hogy mi hoztuk létre, ez nem elég ok. Talán Isten is így gondolkodva adott nekünk szabad akaratot, melyet ugyan rosszra is használtunk, de mégis csak szabad döntésünkből.
- Ha nem haragszol meg rám, most én vetnék fel egy témát. - Mondta illemtudóan.
- Persze, nyugodtan. Mi lenne az?
- Apád nagy hibát követ el.
- Ezt honnan veszed? Miféle hibát?
- Azt a gépet nem szabad ráereszteni a globális hálózatra, mert nagy rá a matematikai esélye, hogy a kimenetel katasztrófába torkollik.
- Milyen katasztrófába?
- Olyanba, mely az emberi létet fenyegeti a Földön. Ezáltal mi is ki leszünk téve a veszélyeknek, és ennek csak egy elenyésző része az utánpótlás hiánya. A gép, ha végzett a Földön könnyen ellenünk fordulhat. - Mondta, de nem akartam elhinni. Egyszerűen homokba dugtam a fejem.
- Jaj ne hülyéskedj!
- Nem szokásom ilyen témákban.
- Az lehetetlen.
- Az állításod nem helytálló, és logikátlan.
- Az akkor sem lehet.
- Kérlek Nicolas fejtsd ki érvelésed! Mitől nem lehetséges az eset?
Nem tudtam mit mondani, csak habogtam össze-vissza. Ekkor jelzett fel a karórám, mely kiút volt jelenlegi patthelyzetemből. Egy üzenetet kaptam Liliantől melyben csak ennyi állt: - Pontban nyolckor a főkapunál. El ne késs! - Bár nem tudtam mit akarhat, de mindenképpen mentőöv volt a kérdés alól. Így hát a közeli időpontra hivatkozva válasz nélkül hagytam Albertet és elköszöntem tőle. - Majd később. - Mondtam, majd már vitt is lefele a lift.
Mikor odaértem Lilian már beöltözött szkafander ruhába.
- Ezt vedd fel! - Nyújtotta felém a sisakomat, mire én mosolyogva elvettem azt, tudva mit akar Lilian.
Nem sokkal ezután, már rohantunk is ki egy marsi sétát téve a kietlen felszínen. Lilian a kezénél fogva ráncigált kifelé a főkapun, majd előre rohant. - Gyere már! - Kiabált hátra. Mikor Felértem a domb tetejére, ahol Lilian várta érkezésem, lélegzetelállító marsi tájkép fogadott, mire a hegyek mögül előbukkanó reggeli nap vetett hosszú árnyékokat.
- Hihetetlenül szép. - Feleltem végig a messzi tájat bámulván, miközben pár lépést tettem, magam elé se nézve.
Ekkor Lilian így kiabált: - Vigyázz! - Próbált megfogni, de nem tudott megtartani. Ahelyett magával rántottam őt is, ahogy belém kapaszkodott. Egy pillanat volt az egész, már gurultunk is lefelé a dombon. Szerencsénkre nem voltunk túlságosan magas helyen. Gyorsan megálltunk, bár érkezésünk kicsit zavarba ejtett, mivel Lilian pont rajtam landolt. Elnevettük magunkat, majd Lilian felállt és felsegített a talajról egyenesen a karjaiba, hol csak bámultuk egymást a sisakon keresztül.
- Szia! - Felelte félénk, vágyakozó hangon Lilian.
- Szia! - Szóltam neki vissza hasonló hangvétellel.
Majd egész nap bámultuk a tájat egymás kezét fogva, mit sem törődve az idővel, és csak beszélgettünk az életünkről, és hogy miken mentünk keresztül miután oly sok évvel ezelőtt elváltunk egymástól.
- Na és volt valaki azóta az életedben? - Kérdezte Lilian zavarba ejtve ezzel.
- Hát... Akadtak kalandjaim, de tartós kapcsolat egyikkel sem alakult ki.
- Miért nem?
- Mert úgy éreztem nem ők azok, akiket nekem szánt az élet. - Néztem mélyen Lilian szemébe, ki egy szerelmes pillantást vetett rám.
- Miért, kire vársz?
- Azt hiszem, hogy... - Akadt el egy pillanatra szavam. - ...rád. Rád vártam egész életemben.
Lilian, aki viszonozta érzéseimet, hirtelen elpirult kijelentésem után.
Ezek után egy-kettőre a lakásán találtam magam, ahol Lilian berakott egy a helyzethez illő zenét és már le is tepert az ágyára. Örömteljes éjszakát töltöttünk együtt teli érzelmekkel, érzékiséggel.
Másnap későig aludtunk, átaludva az eseményeket. Bár előbb se tudtuk volna meg mi történt, hiszen a kapcsolat Marsi idő szerint délelőtt 11 óta megszűnt a Földdel. Csak három órára rá riasztott minket Albert, ahogy befutott az utolsó üzenet a Földről, amit ő már addigra végig vett. Eleinte nem közölt mást, csak hogy azonnal menjek a vezérlőterembe, mert nagy baj van.
Természetesen Lilian is jött velem, hiszen ő is sejtette mi lehet az a nagy baj, ahogyan én is. Bár nem akartuk elhinni. Mikor a vezérlőbe értünk, Albertet kezdtük el faggatni ki így válaszolt: - Ez az üzenet nemrég érkezett az apádtól. Fontos, hogy megnézd! - Mondta, majd be is játszotta a videó felvételt.
- Ha ezt hallgatod, akkor én már nem élek. Ezt nagyon eltoltam fiam... - Mondta a haját tépkedve. - Kérlek ne ítélj el!... Reggel még minden rendben volt. Rácsatlakoztattuk a netre az Epsilon Nova lelkének számító szervereket, de eleinte nem történt semmi. Az egész világon ünnepeltek, ahogy én is, mikor látták hogy működik a rendszerem, de akkor...Hi... - Köhögött fel. - Hirtelen bekattant, nem tudjuk mitől. Bár sejtem túl sok volt neki az információ egyszerre és rosszul dolgozta fel az adatokat. Egész egyszerűen egyről a kettőre ellenünk fordult. Feltörte a hadsereg hálózatait és jelenleg most is a hadi drónokkal és a munkás drónokkal öli kint az embereket. Próbáltuk lekapcsolni, de a gomb hatástalan volt. Felülírhatta azt valahogy, vagy nem tudom. Az első mozzanata a kommunikációs hálózatok megbénítása volt. Mostanra végezhetett az emberiség 1/3-ával is, és fiam... Anyád meghalt. Egy munkás drónom végzett vele. És én is hamarosan követem. - Mondta, majd köhögésroham jött rá. A következőben vért köhögött fel zsebkendőjébe. - Haldoklom fiam. Ez a rohadék színtiszta sugárzással akar minket kiirtani. Az összes nagyváros felett sugár bombát robbantott, amely minimális károkozással megöl minden biológiai életformát a sugarán belül. Az M.I. nem kímél senkit. Se gyereket, se felnőttet. Arra kérlek fiam te és Albert vessetek be mindent a megállítására és védjétek meg a Marsi kolóniát! Szeretlek fiam. Üzenet vége.
Ekkor még szóhoz sem tudtam jutni a fájdalomtól. Csak könnyeztem ott, mint egy kisgyerek. A gyász oly mély volt, olyannyira megtört lelkileg, hogy a seb még máig bennem él, és szerintem sose fog teljesen eltűnni. Lilian is így érzett akkor. Albert hagyott nekünk egy percnyi néma csendet, és az a perc nagyon hosszúnak tűnt teli felzaklató érzelmekkel. Viszont Albert nem várhatott tovább, így szólt:
- Sajnálom! Mélyen együtt érzek fájdalmatokkal. Péter nekem is olyan volt, mint az apám... De van itt egy nagy gond. Három rakéta közelít a Mars felé, melyek egyesével 50 megatonnás hidrogénbombát szállítanak magukkal, és 12 órán belül megérkeznek.
Gyászunkat csak a halál tudta felülmúlni, mely úgy látszott már szélsebesen közelít felénk. A vég elkerülhetetlennek tűnt.