Az örök fény

A világ alkonya előtt, a sötétség birodalmában létezett egy sziget, mely a mindenség határaként szolgált. Innen indult ki a minden és itt is ért véget. A sziget magában adta ragyogó fényét, míg körülötte nem volt más csak a mély csend és sötétség. A kopár, halott szigeten csak egy lágy ének zavarta a csendet, mely egy lánytól származott, ki egyedül élte örök mindennapjait.

Fájó és vágyakozó érzelmekkel teli éneke messzire jutott a végtelen térben, hol a sötétség nyelte el azt mindörökre. Csak dalolt bele szépséges hangján a semmibe, a sziget legmagasabb pontján ülve, várva, hogy egyszer csak eljön érte megváltója, de ez a perc sosem jött el.

Fagyott szívét még az örökkéragyogó lelke sem tudta felmelegíteni. A lány átokban szenvedett. Rabsága a szigeten - úgy látszott - örök érvényű, tekintve, hogy a lány, amihez hozzáért megfagyott.

A talaj hideg, megkristályosodott szemcséket képezett, mit a lány - erejénél fogva - képes volt manipulálni. Hatalma a szigeten nagy volt ugyan, de csak a pusztulásra építkezett. Nem ismerte az élet fogalmát, hiszen magához hasonlóval még sosem volt dolga az időtlen szigeten.

Ha nem énekelt, akkor a szigetet formálta át napról-napra egyre kreatívabban, de előbb-utóbb mindig visszatért absztrakt elképzeléseihez, újra és újra.

Az üresség nem csak a tájat és környezetét járta át, de a lány is üres és hideg volt belülről. Bánata, ahogyan a sötétség körülötte, mindenfelől átölelte.

Viszont az egyik percben a végtelenszámú között valami megváltozott. Szikraként gyúlt a lányban egy ötlet, mely megváltoztatta a mindenség fogalmát. A gondolat erejével a fagyott homokból gyúrt egy hozzá hasonló alakot az ellenkező nemből.

• Ha csak pusztíthatok, akkor magára a romlásra teremtek - mondta, majd nagy fájdalmak árán ugyan, de kitépett egy darabot lelkéből, mi az egyetlen volt, mi még lángolt a lányban és ami adta mérhetetlen hatalmát.

Nem volt biztos a dolgában, de a hitében az volt. Így hát benyomta alkotása mellkasába szívet adva ezzel neki. Egy perc sem kellett hozzá a szemcsék lassan kifagytak és összeálltak egy egésszé. Lángoló szíve, melyet a lány lelke táplált, felgyújtotta az egész alkotást, mely gyorsan keményre szilárdult. Szemeiből lángcsóva csapott ki, ahogyan az egész fekete teste is lángolt. így a lány alkotott egy olyan elemet, mely ugyan pusztít, de közben fényt és meleget is ad jéghideg szívének.

A fiúban harag és félelem hatalmasodott el. Nem értette hol van és miért jött létre. Ahelyett, hogy a lány felé fordult volna iszonyatos dühében elkezdett lerombolni minden alkotást, melyet a lány csinált éveken át. A hosszú hajú leány csak tátott szájjal nézte műremekét. Az első olyan alkotása volt ő, mely életre kapott.

Ám mikor megpillantotta azt a gyönyörű, sugárzó arcát a jéghideg leánynak minden harag kiszállt a fiúból és vágyra fordult. Minél tovább nézte szépséges mosolyát annál inkább a vágya szerelembe csapott át.

A lány magabiztos lépéseket tett a szerelemtől fűtött fiúhoz, kinek tekintetében elveszett. Mikor kezük végre összeért csodálatos dolog történt. A sötétség hátrálni kezdett, helyén magát a kozmoszt hagyva, ahol a tűz pusztítással életet teremtett. Mindez a két szerelmesnek csak egy szemvillanás volt, már élettel volt tele a sziget is. Magas fák, zöldellő mezők és csiripelő madarak lepték el a szigetet.

Románcuk nem tartott sokáig. A lány jéghideg érintése kioltotta a tüzet a fiúban, aki egyből elporladt.

Szegény lány egyedül maradt ismét, a sötétséggel körülzárva és csak nézte, ahogyan szerelmük gyors lángjában felgyúlt fénynyalábokat elnyelte a sötétség. Egyre távolabb és távolabb, míg fényük már nem világított többet.

A lány nem adta fel. Újrateremtette a fiút, de ahogyan a kezdete, úgy a vége is ugyanaz lett. Hatalmas kitartása az erejével vetekedett. Ezért csak teremtette a fiút kisebb sikerekkel, olykor hatalmas bukással.

Viszont csak teremtett és teremtett, félve a magánytól és ez így ment és megy most is. A kérdés csak annyi, mikor az utolsó darabot is feláldozza szerelméért a megtépázott lelkéből, vajon csak a sötét marad?