A vadon leánya

Élet a vadonban

Élt egyszer egy lány

Ki mélyen élt az erdőben.

Azon túl még nem járt

És senki sem hallott felőle.

Nem ismerte anyját, se apját,

De ez nem hajtotta előre,

Hogy megismerje ki ő,

És hogy, hogy jutott ide az erdőbe.

Jöhetett fagy vagy eső,

De ő nem lépett elő,

Mert otthona már az erdő,

Nem a kinti fertő.

A lány boldog volt

Csak ez volt a fontos.

Világa zárkózott,

De mégis bájos.

Volt neki barátja,

Így nem volt magányos.

Nem volt a fajtája,

De szívében őrizte,

Mert nem volt más az állatka,

Mint egy jóságos őzike.

Ki mindig eltűnt nyárra,

De télre visszatért,

És hozott a leánynak

Egy élethez reményt.

Sötét idők

Zord idők jöttek,

Csak úgy hasítottak a gépek.

A hívatlan vendég

Irtott fát, erdőt, fészket.

Lassan övék lett a környék,

Bűz töltötte be az estét.

A lány örökre megtanulta,

Mi is az a rossz emlék.

A szomorúság fojtotta,

Mikor a lány végre felfogta,

Hogy az örök hű barátja,

Végleg eltűnt a homályban.

Szeméből kihunyt a fény,

Lelkéből kiszállt a remény.

Halálért esedező vággyal,

Fordult a gyilkosok felé,

Kik mit sem törődve azzal,

Ültek a korona mellé.

Kifestve egy képet,

Hogy nekik semmi sem elég.

Eltűnt minden élet,

Mi adott minden szépet.

Mint egy gyilkos méreg,

Hatolt szerte széjjel.

Égett az egész erdő,

Mit eloltott az érkező eső.

A tönk rengeteg között

Szörnyű látvány bukkant elő.

A kép testet öltött,

Hogy a patak vérrel öntött,

S minden elillant,

Ami egykor szépet költött.

Többet nem volt illat,

Mi jó emléket firtat,

S többé nem volt állat,

Mi kéz előtt állhat.

Szemtől szemben

Két alak lépett elő,

Járásuk oly dicső.

Nagyokat kacagtak,

Hogy övék mi kellő.

Nagy vagyont arattak,

A rosszból jó célt faragtak,

Csak arra nem gondoltak,

Hogy a múlt visszatérő.

Egy árny bukkant fel,

Gyásztól könnyes szemmel,

És egy fájó kérdéssel,

Hogy mind ezért ki felel.

Borzadva látták meg a tényt,

Mily álmot zúztak szét,

Hogy határtalan önzésük,

Pontosan mihez is ért.

A lány megértette velük,

Hogy mit is ér a kéz,

Ha nincsen hozzáértő ész.

Hogy mit tett a lány,

Az mindenkit meglepett.

Mindent mi neki fájt,

Egy perc alatt elengedett,

És megbocsájtott a rontóknak,

Így mutatva a szeretetet,

Mely a bajtól megóvhat,

S mire az élet taníthat.

Így lett, hogy a lány,

Szeretettel az oldalán,

Szörnyű kínt feledve,

Nézett messzi tovább,

A boldogabb jövőbe.

2014. 06. 26.