Egy skizofrén vallomása
2017.06.23
Állok én a nagy világban
Emberek között bús siváran.
Belátom, nem tudom mit tegyek,
A gondolataim között elveszek.
S mint az ördög, a fülembe suttog,
Mely a földre engem le hurrog:
"Nem érsz semmit, maradj magadnak!"
E szavak az elmémbe ragadnak.
Mit tettem én, kérdem magamtól ,
Mint felébredve egy sötét álomból.
Mehetek bárhová ők ott vannak
S mint piócák a tetteimen csüngve lógnak.
Ezt az érzést senki sem értheti,
Csak az ki őszintén megéli
Azt a szörnyűséges poklot,
Mely az elmémbe fortyog,
Mi a sötétben mozog,
S mely folyton
A halálomra gondol.
Kibontakozni nem tudok,
S csak magamba fordulok.
Az ép eszemet elvesztem,
Ez az én bús keresztem.
Egyszer tán eljön az a pillanat
Mely folyvást arra hívogat,
Hogy kieresszem a hangomat,
A bennem gyűlő lángokat.
Mi meg mérgezi lelkem, szívem,
S tönkre teszi életem.
Ez az én keresztem.
2017. 06. 23.